Angyali démonok

The Rasmus - No Fear

2012-02-12T04:20:00.000-08:00

Újabban egész rákattantam erre a számra. Szinte mindig ezt hallgatom írás közben, ami már csak azért is jó, mert ritmusos, pörgős, tehát haladok :-)

Remélem, nektek is tetszik. Ezzel kívánok minden rendszeresen ide látogatónak és az újonnan érkezőknek egyaránt kellemes olvasást az itt már fellelhető novellákhoz, regényekhez, amelyek elérhetőek mind a fejlécen, mind az oldalsávon szereplő linkek segítségével. Itt pedig megtalálható az a blogbejegyzés, amely összefoglalja az eddigi munkámat.

Egy kis helyzetjelentés

2012-02-06T02:46:00.000-08:00

Sajnos egyelőre még csak a hóhelyzetről tudok jelentést adni. Nálunk igazán szép, téli idő van, csak kicsit hideg. De, hát ez nem olyan nagy szó télvíz idején. Ugye? :-))))

De félre a tréfával! Tudatni szeretném, hogy még mindig élek és írok. Az Elixír befejezése után már csak a félbehagyott Mathieu-re koncentrálok, ami szépen halad.

Mint tudjátok, elsősorban azért hagytam abba a folyamatos blogos írást, mert úgy éreztem, hogy a mennyiség, a minőség rovására megy. Nem tesz jót egy történetnek (az én esetemben legalábbis), ha a megírt részek, máris nyilvánosságra kerülnek. Még ha számtalan jegyzet és jól kidolgozott vázlat alapján íródik, akkor sem. Mióta nem tettem fel a Mathieu-ből új részt, számtalan hibámra jöttem rá, az előző fejezetekre vonatkozóan. Kijavítottam, pontosítottam őket, és szerintem ez csak az előnyére vált. Remélem, mindenki úgy fogja gondolni - akinek van türelme kivárni a kényszerpihenő végét -, hogy megérte ez a szünet.

Ami pedig a többit illeti - továbbra is várom a választ a kiadótól a másik írásommal kapcsolatban. Lassacskán két hónapja lesz, hogy az Elixírt beküldtem nekik véleményezésre. Bízom benne, hogy hamarosan jelentkeznek. Abban pedig még inkább, hogy a válaszuk kedvező lesz.

De ha nem, akkor sem fogom elveszíteni a kedvemet. Az írás jelenti számomra az egyik legnagyobb örömöt, ezért bizton állíthatom, hogy írni fogok tovább. Szeretném, ha öt regénnyel, két novelláskötettel, és számos novellával a hátam mögött - amelyek továbbra is mindenki számára szabadon letölthetőek -, hivatalosan is elismernék a munkámat.
Viszont nekem mindig is az olvasók véleménye fog a legtöbbet számítani, tehát megígérem, hogy amíg lesz valaki, aki olvassa és szereti a történeteimet, nekem is mindig lesz egy-egy regényem, vagy novellám, amivel szórakoztathatok minden erre járót.

Tudom, sok idő eltelt az utolsó bejegyzés óta, és sajnos még mindig nem tudok pontos dátumot mondani arra, hogy mikor lesz itt egy újabb. Biztos, hogy sokkal látványosabb volt, az, amikor minden héten felkerült egy-egy új fejezet. Hisz abból most nem sokat láthattok, hogy az eltelt fél év során, mennyit dolgoztam - dolgozok folyamatosan az éppen aktuális írásaimon.
Viszont szeretném, ha tudnátok, mennyire ösztönző volt számomra, hogy sokan várták a folytatás. Rengeteg örömöm telt a blog hasábjain való publikálásban. Nagyon sokat segítettek a visszajelzések.
El kell hogy mondjam, mennyire boldog vagyok attól, hogy negatív véleményt szinte nem is kaptam. És itt negatív alatt a rosszindulatú, gonosz megjegyzéseket értem, amelyeknek semmi közük sincs az építő kritikákhoz. Azok jöhetnek ezután is bármikor. Szívesen fogadom őket. Ami pedig az előbbieket illeti, azokkal úgy sem foglalkozom :-)

Mindenkinek továbbra is csodaszép téli napokat kívánok. Köszönöm a kitartásotokat, a továbbra is érkező érdeklődéseket, kedves szavakat. Nagyon sokat jelentenek.

Minden jót: Rose

Pályázat Haidey-nél

2012-01-03T01:06:00.000-08:00

Üdvözlök minden idelátogatót az új év első bejegyzésében.

Szeretném felhívni a figyelmeteket egy pályázatra. A teljes kiírást a képre kattintva, Haidey oldalán találhatjátok meg.

A pályázat mottója: "Alkoss határozott ecsetvonásokkal!"

Részlet a kiírásból:

"A pályázatra minden olyan író/írogató személy alkotásait várjuk, aki kihívást érez a pályázatokban, kész a fejlődésre, az építő jellegű kritika fogadására."

Mindenkinek sok sikert!

Boldog Új Évet

2011-12-31T00:35:00.000-08:00

Minden kedves olvasónak és minden barátomnak Boldog Új Évet kívánok! Jövőre, veletek, ugyanitt!

Csodaszép Ünnepet!

2011-12-23T07:47:00.000-08:00

Ez úton szeretnék minden kedves rendszeres, vagy épp csak idetévedő olvasónak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánni.

Elkészültem!

2011-12-05T23:11:00.000-08:00

Mindenkinek, aki olvassa, és szereti az írásaimat, valamint időnként még erre jár, hogy megnézze, mit is alkottam mostanában, jelentem, hogy befejeztem az Elixírt.
Sokkal tovább tartott, mint terveztem. Sajnos a nyáron elég sokat betegeskedtem, még egy kisebb műtéten is túl kellett esnem, és nem úgy haladt az írás, ahogy az általában lenni szokott. A kitűzött célhoz képest két hónapot csúsztam. De nem ez a lényeg, mindössze azért írom le, mert úgy éreztem, tartozom egy magyarázattal. Azt ígértem, nem váratlak benneteket sokáig. Nem így történt. Sajnálom.
Még hátra van a javítás. Ezt nem igazán szeretem, mert mindig attól félek, hogy nem fog tetszeni az összhatás, ha elkezdem átolvasni a kéziratot. De elkerülhetetlen, úgyhogy neki is fogok, mihamarabb.

Mint korábban is írtam már róla, az a megtiszteltetés ért, hogy egy kiadó felfigyelt egy novellámra. A terveik szerint, sok más történettel együtt egy e-kötetben fog megjelenni most, decemberben. Ennél többet még én sem tudok.
Ami viszont már biztos, hogy ez alapján az írásom alapján, a kiadó úgy döntött, szeretné a továbbiakban is figyelemmel kísérni a munkámat, ezért az Elixírt, kérésüknek megfelelően, először is nekik szeretném megmutatni. Még ha nem is döntenek úgy, hogy bizalmat szavaznak a kiadáshoz, sokat számítana a véleményük. Tehát, megint csak türelmet szeretnék kérni. Innentől kezdve már nem az én gyorsaságomon múlik, mikor olvashatjátok a regényt.

De, természetesen most egyáltalán nem azt tervezem, hogy nyugodtan ülök a babérjaimon, és várom a kiadó válaszát. Bár reménykedek a pozitív reakcióban, azért nem igazán bízok benne. Viszont, amiben teljesen biztos vagyok, hogy amint végére érek a javításnak, máris folytatom a Mathieut, és belekezdek egy vadonatúj sorozatba, Kitaszítottak címmel. Erről is írtam már, de azok kedvéért, akik esetleg még nem olvasták azt a bejegyzést elmondom, hogy ebben a Minden időn túl második részének démoni angyalai lesznek a főszereplők. Amint elkezdem írni a történetet, azonnal fogok feltenni további részleteket róla.

*******************

Végül, de nem utolsó sorban, ez után a gyors helyzetjelentés után, szeretném felhívni a figyelmeteket egy kezdeményezésre. Kayra B. King, a Silver and Blood írónője egy igazán elismerésre méltó ötlettel állt elő. Egy pályázattal, amelynek témája a tinédzsereket érintő problémák, valamint életük jellemző, örömteli és szomorú eseményei. A pályázat támogatására, Kayra több neves írót is megnyert, akik mentorként, a novellák értékelésében segédkeznek, valamint indulnak is egy-egy pályaművel.
A részletes kiírást itt olvashatjátok: 100 Novella - Kiálts a szabadba!

Ennyit szerettem volna megosztani veletek egyelőre. A továbbiakban is ki fogom ide írni az újdonságokat, a történeteimmel kapcsolatos híreket, és a terveimet is. Mindenkit szeretettel várok.

Rose

2011-09-26T09:42:00.000-07:00

Mivel most nem frissítek a blogon - hisz kértem egy kis időt az írásra, anélkül, hogy folyamatosan tenném fel a fejezeteket az oldalra, hogy majd egyben tehessem közkincsé, mikor elkészül -, ezért gondoltam, csinálok most egy ilyen bejegyzést, amelyben összegyűjtöm az eddig elkészült írásaimat.

Bár már van egy ilyen oldal a blogon, és az oldalsávon is elérhető a letöltés, azért talán nem felesleges ide, a főoldalra sem feltenni egy kis összegzést az új olvasók kedvéért, no és azokért, akik már régebb óta nyomon követik az irományaimat, hátha kedvet kapnak valamelyik régebbi könyv elolvasásához, amíg az újat várják :-)))

Romantikus történetek:

Eleve elrendeltetett:

Emily évek elteltével tér haza a szüleihez Rosedale-be. Boldog, amiért újra népes családjával élhet, és amiért munkát kap szülővárosában. Az örömteli visszatérést viszont beárnyékolja, hogy a lány többször úgy érzi figyelik.
De ez csak a kezdet. Emilynek választania kell a szerelem, és a biztonság között. Patrick mellett döntsön-e, akihez ellenállhatatlan vonzalom köti már kezdettől fogva, vagy Simont válassza, aki a megbízhatóság mintaképe, és nem mellesleg évek óta szereti a lányt.
A helyzetet csak nehezíti, hogy Patrick múltját sötét titok árnyékolja be, aminek következtében a lány élete is veszélybe kerül.

Online olvasás

Letöltés

Álomvilág:

Tessa 20 éves fiatal lány. Afrikában él orvos szüleivel egészen addig, amíg édesanyja meg nem hal. A veszteség után visszaköltöznek apja szülővárosába Pinewoodba, a hegyek közé, ahol az anyja hiányától szenvedő lányra új feladatok várnak, miközben újra be kell ülnie az iskolapadba, hogy befejezze az elhanyagolt középiskolai tanulmányait.
Tessa élete a kötelességek mellett az álmokról, kitalált történetekről szól, egészen addig, amíg meg nem jelenik éltében a szintén orvos Martin, és Damian, a sportoló szépfiú, akinek leghőbb vágya, hogy meghódítsa a lányt.
És ezek után már Tessa nem akar tovább álmodni, hanem élni akarja az életét. Ez azonban nem is olyan könnyű feladat. Ráadásul anyja félelmetes betegségének jelei is mutatkozni kezdenek rajta.

Online olvasás

Letöltés

Négy romantikus novella:

Szívmelengető, romantikus történetek a rövidebb műfaj kedvelőinek.

Online olvasás

Letöltés

Fantasy történetek:

Minden időn túl:

Hannah a bátyjához költözik Desperate Mountainbe, a hegyvidéki kisvárosba, hogy a helyi középiskola irodalomtanári állását töltse be. Megismerkedik a titokzatos Jared Morgannel, és testvéreivel, akiket a városka helyi jótevőiként tisztelnek.
Hannah idegeit titokzatos álmok, és érthetetlen események borzolják, miközben ellenállhatatlan vonzalmat érez Jared iránt. Egyre inkább erősödik benne a gondolat, hogy valami nincs rendben a család körül, és ez a titok őt magát is érinti.

Online olvasás

Letöltés

Kísértés:

És a történet folytatódik tovább.

Hannah, és Jared sorsa továbbra sem mondható nyugodtnak, bár mindent megtesznek, hogy kilétüket elrejtve hétköznapi életet élhessenek, és békében nevelhessék kislányukat.
A körülmények összeesküdnek ellenük. Feltűnik egy vámpírvadász, és Hayden életére tör. Azután pedig új veszély üti fel a fejét. Egy hátborzongató lény kísérti meg Hannáht, mindent megtéve annak érdekében, hogy megkaparintsa egyre félelmetesebbé váló hatalmát, és saját céljaira fordítsa a lány jóságát.

Online olvasás

Letöltés

Az Átjáró:

Sasha óriási áldással, vagy inkább átokkal él együtt. Látja a holtak szellemét. Ez a képesség már régóta az élete része, viszont különlegessége új értelmet nyer, mikor új otthonába, munkaadói házába költözik, ahol csak úgy nyüzsögnek a különlegesnél különlegesebb emberek.
Minden kitartására szüksége van, hogy helyt álljon a megváltozott körülmények között, miközben a furcsa társaság legtehetségesebb, és leghétköznapibb tagja is a kegyeibe akar férkőzni.

Online olvasás

Letöltés

A Vigyázók Szövetsége:

Ismered a görög istenek csodás tárgyairól szóló legendákat? Ki ne hallott volna már Zeusz villámairól, Pandora szelencéjéről, vagy Poszeidón háromágú szigonyáról?

Hinnéd, hogy ezeknek a tárgyaknak a legendájában legalább annyi a valóság, mint a kitaláció?

Sok közülük ma is létezik. Egy évezredek óta fennálló szövetség védelmezi őket, melynek tagjai csupa harcedzett férfiak, akik magukat Vigyázóknak nevezik. Életüket, és vérüket adják, ha kell, hogy megvédjék ezeket a varázserejű tárgyakat, amelyek mesés tettekre képesek egy igaz szívű ember kezében, de ha a gonosz tulajdonába kerülnek, rengeteg ártatlan halálát okozhatják, vagy akár a Föld pusztulását is.

Ezek a férfiak századokon keresztül őrzik a rájuk bízott ereklyéket. Nem ismerik a félelmet, csak a harc a társuk kortalan, magányos életük során. Az idő vasfoga nem fog rajtuk.

Ám ha eljön számukra az igaz szerelem, átlagos halandókká válnak, hogy hátralévő életüket együtt élhessék le a szeretett nővel. Fiaik közül kerülnek ki az új Vigyázók. Így örökítik a küldetést generációról, generációra.

Online olvasás

Letöltés

olvasói vélemény Bakcsó tollából

Történelmi-vámpíros novellák:

Romantikus vámpírtörténetek a régmúltból.

Online olvasás

Letöltés

A kárhozott álma:

Öt nagyszerű író együtt megalkotott egy novellás kötetet A Kárhozottak Csókja címmel. A kötet öt novellát tartalmaz, amelyeknek mindegyike egy-egy ősi harcosról szól, akik bűneikért vezekelve, átokkal sújtva keresik a szerelmet itt, a Földön.

A kötet végén olvastam egy felhívást, mely szerint ha valaki kedvet érez hozzá, írjon egy hasonló novellát.

Megtettem:

Online olvasás

Letöltés

A Kárhozottak Csókja című novelláskötetet itt érhetitek el.

Pályázati novelláim:

Három novella egybefűzve. Harag című fantasy novellám a Hét főbűn novellapályázatra, Büszkeség címet viselő romantikus novellám a Jane Austen novellapályázatra, és a Gonoszság címet kapott, szintén fantasy novellám, a Hívogató sötétség pályázatra.

Online olvasás

Letöltés

****************

Kérdezték tőlem többen, hogy melyik történetet folytatom leghamarabb, hisz, mint az oldalsávon is látható, több tervem is megvalósítás alatt áll.
Legelőször is az Elixírt fogom befejezni, mert azt kezdtem el leghamarabb. Azután a Mathieu folytatódik, és a Kitaszítottak. Íme egy kis ismertető mindegyikről kedvcsinálónak.

Elixír:

Egy ősi legenda szerint, valaha az emberek, megelégelték egy gonosz démon kínzásait, és egy halandó vérének segítségével csapdába ejtették őt. Csak egy másik halandó vére keltheti életre ismét, adhatja vissza a szabadságát és az erejét.

Delani ízig, vérig a mai kor gyermeke. Jól ismeri ugyan a rég múlt történeteit, hinni azonban nem hisz a mítoszokban. Egy rég elveszett nép örökségének tartja ezt a mesét is, egészen addig, amíg a saját bőrén nem tapasztalja valóságosságát.

Kutatóként érkezik az eldugott kisvárosba, és egészen addig úgy hiszi, két lábbal áll a földön, míg a hegyek között meg nem elevenedik az elképzelhetetlen.

Titokzatos, kényszerítő erő, mások számára láthatatlan árnyak tartják rettegésben, pókok, bogarak, kígyók rémisztik minduntalan halálra. Fogalma sincs, kiben bízhat, és lassan a saját józan eszében is kételkedni kezd.

Barát és ellenfél, elmúlt és jelenlegi szerelem, ember és természetfeletti lény fog össze a védelme érdekében, és mindössze egy maroknyi, elszánt csapat áll csak szemben, egy eltűnt nép legősibb, legrémisztőbb démonával, amely számára Delani vére jelenti az elixírt, az egyetlen esélyt a feltámadásra.

Egy kis részlet

Mathieu:

Michaela súlyos titkot őriz. Képes összegyűjteni a körülötte tomboló emberi érzelmeket, és pusztító erővé formálni őket. Évek alatt sikerül ugyan megtanulnia uralkodni ezen a képességén, de csak addig, amíg nem találkozik Mathieu-vel, akinek elég egyetlen pillantása, hogy a lány elveszítse az önuralmát, minden lehetséges módon.

Az Átjáró szereplő visszatérnek ebben a paranormális-romantikus regényben.

Michelangelo

AZ ÉN SZEMEIM

Az én szemeim vének és vakok,

a te szemeddel látom csak a fényt meg;

te viszed súlyát terhem nehezének,

te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok

a te szellemed ragad engem égnek;

tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,

s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,

benned születnek gondolataim,

szavaim lángját lelked tüze szitja;

nem érek többet nélküled a holdnál,

amely az égbolt éji útjain

csak a leszállt nap fényét veri vissza.

(RónayGyörgy fordítása)

Kitaszítottak:

Álljon itt ez a gyönyörű vers a regény mottójaként.

Konstantin, Magnus, Roman, Valentin és Fabian. Öt férfi. Öt kitaszított angyal, akik kapnak egy második lehetőséget, hogy jóvátegyék a hibát, amit elkövettek.

A Minden időn túl 2. - Kísértés démoni angyalai visszatérnek ebben a történetben.

Mindenkit várok továbbra is vissza. Jó olvasást a régebbi írásokhoz, és kicsi türelmet a következő regényhez.

Rose

Díjak Diarától, és Erikától

2011-08-30T09:27:00.000-07:00

Sziasztok!

Lassan véget ér a nyár. Csütörtökön már megkezdődik az óvoda, és az iskola is. A mi életünk is visszazökken a hangos, színes, őrült nyári szünet után, a tanulós-dolgozós szürke hétköznapokba. Annyiban azonban változik a helyzet a tavalyihoz képest, hogy immár két óvodás, és egy iskolás helyett, két iskolást, és mindössze egy szem óvodást kell majd reggel útnak indítanom.

Bár sajnos egyelőre nem tudom folytatni a blogos írást, úgy tűnik, nem valósult meg egyik legnagyobb félelmem, nevezetesen, hogy elfelejtetek. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki az uborka szezon ideje alatt is kitart mellettem, érdeklődik utánam, be-benéz a blogra. Ez nagyon jól esik. Ahogy ígértem, írok gőzerővel, még ha ez most nem is jár olyan látványos eredménnyel, mint a hétről hétre frissített blog.

Külön köszönöm mindenkinek, aki gratulált az Ulpius pályázatán elért eredményemhez. El sem hiszitek, milyen megható, ahogy velem örültök.

És, hogy mennyire nem kerültem süllyesztőbe, mutatja, hogy a múlt hét folyamán két díjat is kaptam, úgyhogy most kedves kötelességemnek teszek eleget azzal, hogy kiteszem őket a blogba, és tovább is adom. Igaz, csalok kicsit, ugyanis Diara szépen sorban összegyűjtögette a (jelzem: maximálisan kiérdemelt) díjait, és egy huszárvágással, egyszerre adta tovább őket. Úgyhogy, gondoltam egy merészet, és csináltam a sok díjból egyet :-)))) Tovább is fogom adni, annak rendje-módja szerint, és igyekszem teljesíteni a feltételeket is. Remélem, sikerül. Szerencsére, szinte mindegyik - az általam kreált montázson szereplő - elismerésnek nagyjából ugyanaz a követelménye.

A "Legváratlanabb fordulatok díjával" Diarán kívül Erika is megajándékozott. Neki is köszönöm, hogy méltónak talált rá.

Tehát jöjjön most a díj, ami igazából hat elismerés egyben, plusz egy körkérdés, amire a lehető legnagyobb örömmel válaszolok.

Feltételek:

1. Köszönd meg a díjat, és linkeld be azt, akitől kaptad!
2. Tedd ki a blogodba a díj logóját, egy bejegyzés kíséretében!
3. Árulj el magadról hét dolgot!
4. Add tovább a díjat 3-5 bloggernek, linkeld be az oldalukat, és értesítsd őket!

Lehet, hogy így kicsit faramucinak találjátok a dolgot, de meggyőződésem, hogy a díjak valamelyikét - vagy akár már mindegyiket is -, megkapták már azok, akiknek én továbbítani szándékozom, tehát engedjétek meg, hogy ennél a verziónál maradjak. Mindenkire rábízom, hogy elfogadja-e őket, vagy esetleg valamelyiket kiválasztja közülük. Én minden esetre, mindegyiket nagy-nagy szeretettel adom az illetékeseknek :-)

A hét dolog, amit elárulnék magamról:

1. Azt szerintem már nagyjából mindenki tudja, hogy három gyermekes anyuka vagyok. A nagy fiunk 11 éves, a neve: Gergő. A középső gyerkőc (szintén fiú :-)) 7 éves lesz hamarosan, és Kristófnak hívják. A kis királykisasszonyunk Ágota, pedig 5 éves. Az én (nem írói) nevem Anikó.
2. A szenvedélyem az írás, a munkám viszont ettől sokkal prózaibb (...volt, amíg főállású anyuka nem lettem), méghozzá a könyvelés.
3. A kedvenc zenekaraim: Evanescence, 30 Seconds To Mars, 3Oh3 (Tudom, tudom, nem tipikusan az én korosztályomhoz szólnak a dalaik, de ez van :-D)
4. Legnagyobb álmom, hogy egy írásom nyomtatásban is megjelenjen (talán most teljesül; szorítsatok ;-))
5. Imádom a történelmet. Az iskolában is a kedvenc tantárgyam volt, de "civilben" is megmaradt az érdeklődés iránta.
6. A kedvenc mesém: A szépség és a szörnyeteg. Már felnőtt voltam, mikor a Walt Disney változatot láttam, és azóta is imádom. Ebből következik, hogy a Beastly című film is a szívemhez nőtt.
7. Az íráson kívül, az olvasás is nagy örömöt okoz nekem. Imádom a könyveket. Íme a kedvenceim (az a fent említett körkérdés; nagyon remélem, hogy mindenki leírja a kedvenc könyveit, aki úgy dönt, hogy elfogadja ezt a díjat):

Wilbur Smith: A folyó istene
Karl May: Winetou
Charlotte Bronte: Jane Eyre
Jhon Grisham: Siralomház
Stephenie Meyer: Twilight Saga
J. R. Ward: Fekete Tőr Testvériség
Robin Cook, Genna Showalter, Sherrilyn Kenyon könyvei, plusz mindig az, amit épp olvasok :-DDDD

És, akiknek szeretném tovább adni az elismerést/elismeréseket:

Krisssz, és Amy
Narmiraen
Audrey

valamint

Anita

akiről tudom, hogy úgyis azt fogja mondani, hogy nem tudja továbbítani, de én juszt is megajándékozom vele, és megragadom az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmeteket legújabb, az Adamonál megjelent könyvére.

És végezetül, de egyáltalán nem utolsó sorban, ezzel a számmal (ami szintén nagy kedvencem) szeretném mindenkinek megköszönni, aki olvassa az írásaim, szorít nekem, hogy teljesüljenek az álmaim, ellát jó tanácsokkal, vagy egyszerűen csak gondol rám.

Köszönöm!

Puszi: Rose

Újabb pályázat

2011-08-10T01:47:00.000-07:00

Megígértem, hogy folyamatosan hozom a híreket a történeteimről, és ehhez tartom is magam. Csak, hogy lássátok, nem lustálkodom, hanem tényleg írok :-)

Két bejegyzéssel alább már hírt adtam arról, hogy az Ulpius-ház könyvkiadó újabb pályázatot írt ki. Újabb novellákat várnak, ezúttal szeptember 15-ig. Két kikötés van. A terjedelme 40 000 karakter alatt maradjon (szóközökkel együtt), és szerepeljen benne erotika. Akit érdekel a kiírás, a Kiadó honlapján megnézheti.

A regényeimben az erotikus részek nem igazán tartoznak az erősségeim közé :-D Ennek ellenére, vagy inkább éppen ezért úgy döntöttem, kipróbálom, mit sikerül összehoznom a pályázatra. A novellám már a Kiadónál van. Szurkoljatok nekem, hogy ez is (legalább) olyan pozitív elbírálásban részesüljön, mint az előző pályamű, ami már kiválasztásra került.

És most, hogy ezzel elkészültem, most gőzerővel folytatom tovább a félbehagyott írásaim.

Kis türelmet kérek

2011-08-06T05:05:00.000-07:00

Egy kis türelmet szeretnék kérni minden olvasómtól. Az utóbbi időben igyekeztem hétről hétre új fejezetet hozni ide, a blogra, de egyelőre nem úgy alakulnak körülöttem a dolgok, hogy ezt teljesíteni tudjam. Úgyhogy azt látom a legjobbnak, ha egyelőre befejezem a nyilvános írást. Ez azt jelenti, hogy mindig csak akkor fogok előállni egy-egy újabb történettel, mikor elejétől a végéig készen lesz. Remélem, hogy megértitek. Ez segíteni fog nekem abban, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására.
A Mathieu-t sem hagyom félbe, de egyelőre nem töltök fel új fejezetet. Csak akkor lesz olvasható, mikor elkészült. Ugyanúgy, mint a többi, tervbe vett ötlet, az Elixír és a Kitaszítottak is.
A befejezett írásaimat itt hagyom a blogon, és a honlapon is minden marad a régiben. Mindössze kicsit átláthatóbbá teszem mindkettőt.
Az elmúlt két év alatt felkerült a két oldalamra összesen öt regény, és négy novellagyűjtemény, amelyek továbbra is olvashatók egyben letöltve, vagy online. Bízom benne, hogy ezek egyelőre kitöltik majd a kis szünetet, amit szeretnék kérni.
Remélem, hogy ezzel a döntésemmel senkit nem haragítok magamra. Én továbbra is nektek írok, és azt megígérhetem, hogy ez még nagyon sokáig így lesz. Szépen kérek mindenkit, addig se felejtsen el, amíg elő nem rukkolok egy új írással. Továbbra is szeretettel várlak benneteket ide a blogra. Várom véleményeteket az eddigi írásokkal kapcsolatban, és igyekszem tájékoztatni az érdeklődőket arról, hogy hogyan is áll éppen egy-egy aktuális történetem. Ez egyébként a facebook oldalamra is igaz lesz. Szó sincs arról tehát, hogy eltűnök, mint szürke szamár a ködben :-) Tényleg csak egy kis türelmet kérek, ahogy a címben is írtam.

Köszönöm: Rose

Mathieu - Ötödik rész

2011-08-01T08:11:00.000-07:00

Vágyódom utánad,

Mert nélküled nincs más,

Csak üresség és bánat.

S ahogy a kétségbeesés,

Elmossa a boldogságomat,

Úgy halványul el,

Minden közös pillanat.

A kristálytiszta téli levegő kitisztította a fejemet, és néhány röpke pillanatra még a fájdalmat is elmulasztotta, ami az alig egy-két órás alvást követő ébredéskor azonnal rám tört. Amint azonban búcsút intettünk Viviannek, és kettesben maradtunk Mathieu kocsijában összezárva, újult erővel tört rám ismét.

Mathieu duzzogott. Úgy tűnt, egyetlen szót sem lesz hajlandó hozzám szólni. Előre láttam, hogy egy nagyon hosszú, és nagyon kínos út előtt állunk.

Szilárdan elhatároztam, hogy nem én fogom megtörni a csendet. Mégis kibukott belőlem a kérdés, mikor a vasútállomás mellett lassítás nélkül elhaladva, keresztülhajtottunk a városon.

– Nem vonattal megyünk?

Nem érkezett válasz. De felesleges is lett volna. Hisz egyértelmű volt, hogy ha érkezne, akkor az csakis a nem lenne.

– Azt hittem utálsz vezetni – morogtam inkább csak az orrom alatt. Most sem reménykedtem feleletben, és ebből a szempontból nem is kellett csalódnom.

– Valami eszembe jutott – kívánkozott ki belőlem alig fél óra elteltével ismét. Hiába volt az elhatározás, képtelen voltam lakatot tenni a számra. Mathieu az érdeklődés legkisebb jele nélkül bámulta tovább az utat, de engem nem rettentett el az egykedvűsége. Folytattam. – Talán túlbonyolítjuk ezt az egész dolgot. Egyszerűen csak nem kell többé Eagle Creek közelébe mennem, és akkor jóslat ide, vagy oda, nincs semmi gondunk többé.

Nekem legalábbis – tettem hozzá gondolatban.

– Felejtsd el! Túl csábító a képességed ahhoz, hogy a gonosz csak úgy hagyja kicsúszni a kezei közül.

Legszívesebben ráförmedtem volna, hogy ne beszéljen úgy a gonoszságról, mintha egy rosszindulatú emberi érzelem helyett egy köztünk létező, felsőbb hatalom lenne. Kvázi, az ördög szinonimája.

– Én még mindig azt hiszem, hogy rossz nyomon jársz – makacskodtam inkább helyette.

– Nem. Beszéltem reggel Andrew-val. Ivan megerősítette a gyanúmat. Eagle Creekben kell keresnünk azt, aki Callum erejét megkaparintva, az ő nyomdokaiba akar lépni. Ahogy a jóslat is megjövendöli.

Nem tudtam megállni, megkérdeztem.

– És rólam mondott valamit a házi szellemetek?

– Igen. Elmondta, hogy a lehető legalkalmatlanabb, és legmegbízhatatlanabb személybe fogsz beleszeretni. Az illető egy igazi gazfickó lesz. Egy gátlástalan nőcsábász, és ezért életed végéig szenvedni fogsz.

Olyan komoly ábrázattal beszélt, hogy néhány másodpercbe beletelt, mire rájöttem, hogy gúnyolódik.

– Nagyon vicces – húztam el a számat, és a hangsúlyból érezhette, hogy egyáltalán nem mulattam jól a tréfán. Ennek ellenére az ő szája körül most először láttam valamiféle mosolyra emlékeztető rándulást, előző éjszaka óta.

Az út hátralévő részében alvást színleltem. Inkább, mint hogy kínosan hallgassak, vagy inkább fecsegjek, miközben ő nem válaszol, ami talán még kínosabb lett volna.

Nem értettem, Mathieu-nek mi baja az autókkal. Nagyon jól vezetett. Tökéletes biztonságban éreztem magam mellette, és egy kis időre valóban el is szundítottam.

Mikor felébredtem, már majdnem Eagle Creekben jártunk. A szívem nagyot dobbant az ismerős táj láttán. A több centis, frissen hullott hó, szinte mesebelivé varázsolta az amúgy is vadregényes tájat. A fákat szemkápráztatóan fehér csipkeként takarta, és mindenhol kristályként csillogó jégcsapok lógtak a farkasordító hidegben.

Az emlékek megelevenedtek a látványtól. A gyermekkorom minden keserű és örömteli élménye egyszerre rohant meg, miközben a gyomrom összeszorult a ténytől, hogy most először jövök úgy haza, hogy immár senki nem vár.

Mathieu kezét éreztem meg a sajátomon. Megsejthette, mi zajlik bennem. Meleg érintése enyhítette az űrt, amit az egyedüllét okozott.

– Irányítanod kell majd, ha beérünk a városba – szólalt meg, és pár másodpercig nem is tudtam mire gondol. – Hogy merre menjek. Nem tudom a címet. Feltételezem, a nagyszüleid házába megyünk.

Végre leesett a tantusz.

– Igazából az enyém a ház. A szüleim a nevemre íratták, mikor úgy döntöttek, hogy elmennek. Talán ezzel enyhítették a lelkiismeret-furdalásukat. Mintha ettől nekem bármi is könnyebbé vált volna. A nagyszüleim pedig ideköltöztek hozzám, hogy legalább a környezet a megszokott maradjon.

A szavak ömlöttek belőlem, akár csak a keserűség, és mire észbe kaptam, már késő volt. Soha nem törtem még ki így a szüleim árulása miatt, és nem voltam biztos, hogy épp Mathieu-nek kellene panaszkodnom.

– Ne haragudj! Ezt nem kellett volna. Nem tudom, miért zúdítottam rád. Elvégre alig ismerjük egymást.

– Igaz. Végül is mi közöm nekem ehhez az egészhez – morogta alig hallhatóan. Inkább csak sejtettem, hogy mit mond, mint sem értettem, de igaza volt. Semmi köze nem volt a bajaimhoz. Nem terhelhettem velük.

Az út hátralévő részében már csak a megfelelő irányokat közöltem vele, és megkönnyebbültem, mikor feltűnt a házunk.

A szomszéd szerencsére még előző nap bekapcsolta a fűtést, miután telefonon megkértem rá. Így kellemes meleg fogadott minket.

Az aprócska, földszintes ház mindössze két szobából, egy fürdőből, és egy nagyobb konyhából állt, ami egyben az ebédlő is volt. A szomszédom gondoskodott a takarításról is. Minden tiszta volt, és rendezett, mint mikor még a nagymamám várt haza Karácsonyra az iskolából. De most már minden más volt. Immár nem a kollégiumból jöttem, hanem az albérletből, ahová csak aludni jártam haza minden egyes fárasztó munkanap után. És még valami gyökeresen megváltozott. A nagymamám többé már nem várt a házban. Előző nyáron halt meg.

A táskáim a szobámban vártak. Soha nem fogom tudni megköszönni Beth néninek, hogy erről is gondoskodott – jöttem rá, majd ahelyett, hogy kipakoltam volna, inkább úgy döntöttem, főzök egy teát. Úgy éreztem, szükségem lesz rá.

– Kényelmes a szoba? – kérdeztem Mathieu-től, ahogy elhaladtam mellette. A keskeny folyosó falára aggatott családi képeket nézegette éppen, és nem válaszolt, úgyhogy inkább folytattam azt, amibe előtte belekezdtem. A vállam fölött szóltam vissza. – Főzök egy teát. Ha kérsz, a konyhában megtalálsz.

A konyhaablakból, a nagyi csipkefüggönyén keresztül a havas hátsóudvarba láttam. Még mindig állt a gyerekkori hintám, és ott volt a kisasztal is a három székkel, ahogy nagyapa, évekkel ezelőtt odaállította. Mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta.

A gondolataimból a csengő hangja riasztott fel, és most vettem csak észre, hogy a víz még mindig folyik, a teáskannán túlcsordulva zubog a lefolyóba.

Mathieu ajtót nyitott, hallottam, hogy beszél valakihez, kimentem hát a folyosóra, hogy megnézzem, ki érkezett. Talán Beth néni – töprengtem. Biztos észrevette, hogy hazaértem.

Ám az ajtóban nem a szomszédasszony állt, hanem két vadidegen.

A fiú magas volt, és szőke. Kócos tincsei ötletszerűen meredeztek a szélrózsa minden irányába, látszólag nélkülözve bármiféle rendszert, még a gravitációt is figyelmen kívül hagyva. Zöld szeme elképesztően gyönyörű árnyalatú volt, és egy drágakőre emlékeztetett, de a neve sehogy sem jutott eszembe. Az arca szigorú volt, és elutasító. Úgy tűnt, cseppet sincs ínyére, hogy itt kell lennie.

– Nekem sem nagyobb boldogság Mathieu, de ez van – mondta éppen dühösen. – Sasha nem utazhat a baba miatt, Ephram pedig érthető okokból nem akarta magára hagyni.

– Ezt értem – válaszolta Mathieu. Az arcát nem láttam, mert háttal állt, de a hangja hasonlóan dühös volt. – De őket miért kellett magaddal hoznod?

Most vettem csak észre, hogy a látogatónk mögött egy vékony, alacsony lány áll. Barna, göndör haja egy kötött sapka alól tört elő, akadályt nem tűrve. A bőre olyan fehér volt, akár csak a kint hullott hó, és apró, vöröses szeplők pöttyözték. Törékeny volt, és bájos, mint egy aprócska baba.

– Shania odamegy, ahová én is – felelte hevesen a szőke, és a hanglejtéséből azonnal vettem a lapot. Ők ketten szerelmesek voltak egymásba. – Carlos pedig erősködött, hogy szeretne jönni. Hasznunkra lehet.

Hiába nyújtogattam a nyakam, kettőjükön kívül senki mást nem láttam. Ki az a Carlos? – töprengtem, de Mathieu hangja azonnal elvonta a figyelmemet.

– Szerintem nem fogtátok fel, mennyire veszélyes ez az egész. Egy szabotőr, és egy gyerek a legkevésbé sem hiányzik most. Talán Zachary jobb választás lett volna, nem gondolod?

– Szabotőr? – hördült fel a szőke, mintha csak ezt az egy szót hallotta volna meg összesen.

– Hagyd! – lépett előrébb a lány. Most, hogy a két férfi között állt, még inkább látszott, hogy milyen kicsi. – Igaza van. Nem viselkedtem túl szépen a múltban.

– Ahogy ő sem – vágott vissza a fiú, mire Mathieu háta megmerevedett.

– Hagyjátok ezt abba, most azonnal! – csattant a lány hangja meglepően erősen, és hirtelen a veszekedés ellenére valami megmagyarázhatatlan nyugalom árasztott el. – Más dolgunk van, ha még nem tűnt volna fel.

– Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de Shaniának igaza van srácok – szólalt meg valaki, ám a hang gazdáját még mindig nem láttam. – Sokkal fontosabb dolgunk van most. Sasha elkelt, úgyhogy ideje lenne túllépnetek a ti kicsinyes ellentéteteken. Fárasztó, és felesleges is.

– Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de szívemből szóltál Carlos – fordult hátra a lány mosolyogva, majd egyenesen rám nézett. – Ugye te vagy Michela?

A szőke fiú, mintha csak most vette volna észre, hogy a konyhaajtóban állok, szintén rám bámult. Az arckifejezése cseppet sem enyhült.

– Ne haragudj! – lépett közelebb a lány. – Ez a te házad, mi pedig rettenetesen neveletlenül viselkedünk. Én Shania vagyok, ők pedig Jeremiah, és Carlos.

Széles mozdulattal intett a háta mögé, de továbbra is csak a szőke fiút láttam, aki szintén közelebb jött, és most már elmosolyodott. Az arcán, a szája két oldalán, egy-egy apró gödröcske jelent meg közben, és ettől korábbi szigorúsága egy csapásra eltűnt.

A harmadik érkező, a titokzatos Carlos ekkor került csak elő. Mathieu nem túlzott, mikor azt mondta rá, hogy gyerek. A srác nem lehetett több tizenhét évesnél. Sötét szeme, és haja jól illett a télen merőben szokatlan, napbarnított bőréhez. Az egész fiú csupa vidámság volt, és maga a megtestesült nyugalom. Mellette még szembetűnőbb volt a Mathieu-ből továbbra is áradó feszültség.

– Helló – vigyorgott rám fesztelenül. – Ne is törődj ezzel a két lököttel! Minden alkalmat megragadnak a veszekedésre.

A belőle áradó jókedv fertőzőnek bizonyult. Hamarosan azon kaptam magam, hogy viszonzom a mosolyát. Konkrétan vigyorogtam, mint a vadalma.

– Shania! Szállj le Micheláról! – csattant fel Mathieu. – Fölösleges manipulálnod. Majd ő eldönti magától, hogy mit érezzen.

– Miről beszélsz? Nem csinálok semmit.

– Ne hazudj! Az előbb éreztem, hogy közbeavatkoztál.

– Csak kicsit lenyugtattalak benneteket. De már abbahagytam – pislogott ártatlanul a lány nagy, barna szemeivel, a dühös Mathieu felé. – De ahogy elnézem, korai volt.

– Ez az én személyes varázsom haver – nevetett fel Carlos. A korát tekintve feltételezhető tapasztalathiány miatt indokolatlan, ám annál imponálóbb magabiztossága ismét megmosolyogtatott.

Az egész társaságot betereltem a konyhába, és most már tényleg feltettem a teavizet.

Mathieu nem ült le velük az asztalhoz. Az ajtóban maradt, lazán a félfának dőlve, épp szemben velem. Miközben hallgattam Carlos folyamatos élménybeszámolóját az idevezető útról, mindvégig magamon éreztem a tekintetét.

– Mathieu mesélt rólad Andrew-nak – vette át a szót Shania, mikor a fiú egy pillanatra elhallgatott. – Tudjuk, hogy milyen erős képességed van.

– Akkor előnyben vagytok velem szemben – válaszoltam bosszúsabban, mint szándékoztam. – Mert én semmit nem tudok rólatok.

Először úgy tűnt, meglepődött a visszavágáson, azután azonban elmosolyodott.

– Igazad van. Ez nem fair. Szóval Jeremiah közöttünk a legfélelmetesebb – fordult a szőke fiú felé, és az arckifejezése egy csapásra megváltozott. A kedves mosolyt olyan forró pillantás váltotta fel, hogy zavartan fordultam félre.

– Ő képes a gondolatai erejével megmozdítani a földet.

– Hogy érted ezt?

– Ahogy mondom. Földrengés, földcsuszamlás, amit csak el tudsz képzelni.

– Ne túlozz! – mosolyodott el Jeremiah is, és ahogy a lányra nézett, olyan érzésem támadt, mintha valami titkos dolgot figyeltem volna ki, ami csakis kettőjükre tartozott. Tisztán látszott, milyen bensőséges, és szenvedélyes kapcsolat van közöttük. – Azért vannak korlátaim. Nem is kevés. Ne rémisztgesd Michelát!

Rám kacsintott. Mintha nem is ugyanaz a szigorú, zord külsejű fiú lett volna, aki nemrég az ajtóban megjelent.

– Az én tudásomat már megtapasztalhattad – folytatta Shania, de nem kerülte el a figyelmem, hogy az asztal alatt megfogta Jeremiah kezét. – Az imént, mikor a fiúk veszekedtek.

Zavartan vontam össze a szemöldököm. Fogalmam sem volt, mire gondol.

– Manipulálni tudom az érzelmeket. Képes vagyok elérni, hogy olyasmit érezz, amit valójában eszedbe sem jutna.

– Mint például nyugalmat – nevetett fel Jeremiah, és most már értettem, mire gondolt, mikor azt mondta, én is tapasztalhattam.

– Így igaz. Vagy felerősíthetek egy-egy olyan érzést, ami jelen van ugyan benned, de csak gyengén. Például, ha kicsit is haragszol Mathieu-re, amit őszintén bevallva, nagyon is el tudok képzelni, akkor könnyedén elérhetem, hogy hamarosan meggyűlöld őt.

– Meg ne próbáld! – morogta Mathieu az orra alatt.

– De az ellenkezőjét is éreztethetem veled – nézett rá kihívóan Shania, miközben rendületlenül folytatta. – Képes vagyok elhitetni, hogy imádod őt. Olyan ellenállhatatlan vonzalmat éreznél iránta, amit még soha, senki iránt.

Inkább leharaptam volna a nyelvemet, mint sem bevalljam, hogy ezt már maga Mathieu is elérte, méghozzá minden külső segítség nélkül.

– Megyek, keresek egy telefonkönyvet – lökte el magát a faltól Mathieu. – Csak akad a közelben valami panzió, ahol megszállhattok. Ez a ház túl kicsi mindnyájunknak.

Bámultam utána, amíg csak lehetett, majd visszafordultam az önelégülten mosolygó Shania felé.

– Az enyémet majd én – mentette meg a helyzetet Carlos lelkes közbevágása. – Ezt a részét szeretem a legjobban.

Csörömpölő hangot hallottam. Csodálkozva néztem körül a zaj forrása után kutatva, és hamarosan meg is találtam. A konyhapultra sorakoztatott teáscsészék egyike mintha remegett volna. Ahogy a csészealjhoz verődött, az adta ki a hangot. Legnagyobb megdöbbenésemre, a csésze egyszer csak, lassan a levegőbe emelkedett, és egyenesen felém lebegett.

Döbbenten néztem a feszülten koncentráló Carlosra, aki boldogan rám vigyorgott, mikor a csésze nekiütődött a kezemnek. Az utolsó pillanatban sikerült csak úrrá lennem a meglepettségen, és elkapnom, megmentve ezzel a lezuhanástól. Azonban, mikor már kezdtem magamhoz térni, megint történt valami. A kiskanalak emelkedtek a levegőbe, mind egyszerre, és csillogó körtáncba kezdtek a fejem körül. Elnevettem magam, és csodálkozva néztem Carlos vidám fekete szemébe.

– Ezt meg hogy csinálod?

Olyan lazán rántotta meg a vállát, mintha az egész nem is lenne érdemes arra, hogy szóra méltassák.

– Gyakorlás kérdése az egész.

A bemutatónak Mathieu bosszús hangja vetett véget, aki a fiúkat hívta a szobából. Ketten maradtunk Shaniával.

– Mi baja van Mathieu-nek? – kérdezte néhány perc kínos csend után, az ajtó felé intve.

– Fogalmam sincs – néztem rá csodálkozva. – Tudnom kellene?

– Nem feltétlenül – billentette félre a fejét elgondolkozva, és ahogy nézett, rögtön az az érzésem támadt, hogy pontosan az ellenkezőjét hiszi annak, amit mondott.

– Hogy értette azt, hogy szabotőr vagy? – kérdeztem inkább rá. Tényleg érdekelt a válasz, de leginkább magamról akartam elterelni a figyelmét. Úgy tűnt, sikerült. Shania arca elkomorodott.

– Ez nem túl szép történet – egyenesedett ki ültében. A pillantásából eltűnt az addigi incselkedés, és feszültté vált.

– Kezdem azt hinni, hogy ez az egész egy nagy, ronda történet. Úgyhogy, ne kímélj! Hallgatlak.

– Hát, jó – egyezett bele. – Mikor Sasha Greenékhez került, Jeremiah azonnal beleszeretett. De ő csak a barátot látta benne. Számára kezdettől fogva csakis Ephram létezett, és ezt Jeremiah nem viselte túl jól. Azután megjelent Mathieu, és mit ad isten, ő is belehabarodott a csajba.

Ezzel igazolódott a gyanúm. Mathieu számára tényleg sokat jelentett a lány, ahogy már először is éreztem. A gyomrom összeszorult a felismerés miatt. A féltékenység belém mart. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy semmi jogom az érzéshez.

– Ez most nem esett jól, látom – állapította meg Shania. – Hé! Én sem csípem a nőt, bár már sokat javult a viszonyunk. Nem akarod, hogy alakítsunk egy anti-Sasha klubbot?

– Mi? – meredtem rá. Fogalmam sem volt, miről hablatyol. – Mi okom lenne rá? Hisz nem is ismerem őt.

– Ünneprontó – morogta az orra alatt, majd hangosabban folytatta. – Semmi gond. Csak vicceltem. Mint mondtam, sokat javult a viszonyunk az utóbbi időben.

– Még mindig nem értem, hogy jössz te a képbe.

– Na, ez a csúnya része a történetnek – húzta el a száját. – Én régebben Ephram barátnője voltam, és hogy úgy mondjam, nem viseltem túl jól, mikor először megláttam őket együtt. Vissza akartam őt szerezni, és egyáltalán nem játszottam tisztességesen. Mindent bevetettem, hogy szétválasszam őket.

– És mi történt?

– Sasha helyre tett, hogy úgy mondjam, én pedig rájöttem, hogy nem érdemes olyan szekér után futni, ami nem vesz fel.

– És Jeremiah?

– Úgy tűnik, ő is lerendezte magában a dolgokat. Az, hogy Sasha nem őt választotta, igazából az én szerencsém – mosolyodott el ábrándosan. – Ő a legjobb ember a világon. Őszintén mondom, hogy egyre jobban belehabarodok. Fogalmam sincs, miért nem láttam már az elején, hogy mennyivel inkább bejön nekem, mint a bátyja. Ephram túl nyugodt. Túl higgadt. Nekem viszont egészen más kell. Jeremiah ezzel szemben igazán szenvedélyes. Vele egészen más minden, és belőlem is a legjobbat hozza ki. Átkozottul jó érzés.

Sóhajtott, mintha őt magát is meglepné a tény, hogy van jó oldala, és ez milyen elégedettséggel tölti el.

– És nem félsz attól, hogy…

Fogalmam sem volt, hogyan fogalmazzam meg a kérdést, mert egyáltalán nem akartam Shaniát megbántani.

– Hogy csak másodhegedűs leszek az örök nagy szerelem mellett? – fejezte be helyettem a mondatot. – Ugyancsak csekély lenne az önbecsülésem, ha így gondolnám. Ő a múlt, én pedig a jelen vagyok. Soha nem adhatja meg neki azt, amit én megadok. Ha érted, mire gondolok.

Szépen ívelt szemöldökét sokat mondóan húzta fel, én pedig éreztem, hogy elpirulok.

– Igen – nevettem zavartan. – Azt hiszem, el tudom képzelni.

– Szerintem Mathieu-nek is erre van szüksége – váltott hirtelen témát. Nem is tudtam azonnal követni, de már folytatta is. – Láttam ám, hogy néztetek egymásra. Valami van köztetek, hiába is tagadod.

Tréfásan megfenyegetett a mutatóujjával, mire a zavarom még inkább elmélyült. Valósággal lángolt az arcom.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hazudtam gyorsan, és hátat fordítottam neki.

– Na, ne hülyíts! Odavagytok egymásért, kár tagadni.

Semmit nem tagadok – akartam mondani, de a torkomra forrt a tiltakozás. Dehogynem tagadtam. Még magam előtt is. Ugyanakkor semmi értelme sem lett volna beismernem a vonzalmamat Mathieu iránt. A mi kapcsolatunk – ha egyáltalán lehetett közöttünk bármi is –, eleve halálra volt ítélve.

Azt rögtön észrevettem, hogy Mathieu nem az a fajta férfi, aki hosszú távra tervez egy nővel. Illetve, akivel egy nő hosszútávra tervez, már ha van csöppnyi esze. Én pedig nem az a fajta voltam, aki belemegy néhány éjszakás kalandokba. Tudtam, ha valaha beleszeretek Mathieu-be, beleroppanok, ha véget ér a viszonyunk.

Ráadásul, Shania épp az imént árulta el azt, amit már korábban én is sejtettem. Mathieu belehabarodott abba a lányba, Sashába. Nekem pedig nem volt akkora önbizalmam, mint neki. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy képes lennék vele elfeledtetni egy reménytelen szerelmet. Bármennyire beteljesületlen, és lehetetlen is az.

– Előbb fagy be a pokol, mint hogy közöttünk bármi is történjen – böktem ki dühösen, de leginkább magamra haragudtam, nem másra.

Bántott, hogy olyan gyenge voltam. Hogy minden meggyőződésem ellenére mégis azt vártam, hogy Mathieu besétáljon a konyhaajtón, és szorosan magához öleljen. Hogy minden pillanatban a csókjára gondoltam, és ettől egészen elgyengültem. Hogy annak ellenére, hogy nem ismertem azt a lányt, akit szeretett, legszívesebben kikapartam volna a szemét, és ettől csak még inkább szégyelltem magam.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy egy ideig észre sem vettem, hogy Shania nem válaszolt, és ez furcsa volt. Biztos voltam benne, hogy az a fajta nő, akinek mindenre van egy frappáns felelete. Most azonban gyanúsan csendben maradt.

Csodálkozva fordultam ismét feléje, de nem a feszengése volt az, ami miatt elakadt az én szavam is. Bár sejtelmem szerint nem volt épp mindennapi látvány, hogy Shania nem tudta, hogy reagáljon egy adott helyzetben, mégsem emiatt gyökerezett földbe a lábam.

Az ajtónyílásban Mathieu állt. Az arcáról lerítt, hogy jól hallotta minden egyes szavamat, és az is, hogy nem esett neki túl jól a kijelentésem.

Pár másodpercig nézett. Olyan átható tekintettel, hogy legszívesebben a föld alá bújtam volna előle, majd Shania felé fordult.

– Sikerült szállást találni. Jeremiah és Carlos már a kocsinál várnak.

Sarkon fordult, és faképnél hagyott bennünket. Shania részvéttel teli pillantást küldött felém, mielőtt felállt, és utána indult.

– Holnap találkozunk – szólt vissza a válla felett, mielőtt kilépett az ajtón, én pedig magamra maradtam a gondolataimmal, és a lelkiismeret-furdalásommal.

– Ezt jól megcsináltam – morogtam. A teavíz fövésének bugyborékoló hangjai adták az egyetlen feleletet bűnbánó szavaimra.

Pályázati eredmény, és egy ajánló

2011-07-29T11:11:00.001-07:00

Egy korábbi bejegyzésemben már beszámoltam arról, hogy két kiadó pályázatára is jelentkeztem. A kettő közül az egyiknek már van eredménye. Néhány hete elküldtem az Ulpius-ház Könyvkiadó számára egy novellát. Az értékelés, és az eredményhirdetés folyamatosan zajlik, de már kikerült a Kiadó honlapjára néhány név. Ezeknek a szerzőknek a novellája a Kiadó tervei szerint egy e-könyvben fog megjelenni. Az a megtiszteltetés ért, hogy én is közöttük vagyok. Ez egy hatalmas lehetőség, és nagyon örülök neki.

A Kiadó, szeptember 15-i beküldési határidővel egy újabb pályázatot is kiírt. A részletes feltételeket, és a folyamatban lévő pályázaton kiválasztott szerzők napról napra frissülő listáját, a honlapjukon találjátok.

És még egy blogajánló, így az örömteli hír végére, ami szintén az Ulpius-házhoz kapcsolódik. A Kiadó indított egy blogot, amelyben az általuk megjelentetett könyvekről közölnek olvasói véleményeket. Érdemes szétnézni az ajánlók között, főleg, ha nem tudjátok eldönteni, melyik könyvet vegyétek legközelebb a kezetekbe. A blogot itt találjátok.
Az én ismertetőmet, Jeaniene Frost: Félúton a sírhoz című könyvéről, pedig itt.

Ennyit szerettem volna megosztani veletek. Bízom benne, hogy hamarosan tudok egy új fejezettel jelentkezni. Addig is köszönöm szépen mindenkinek, aki hétről hétre benéz hozzám. Mindenkinek szép hétvégét!

Ismét itt

2011-07-26T23:40:00.000-07:00

Mostanra sikerült gatyába rázni a gépemet a múlt heti villámcsapás után, aminek sikerült lerendeznie az egész háztartást. Elég nagy érvágást jelent, de ezzel nem is terhelnék senkit sem. Jár így az ember.
Többen jeleztétek, hogy a Mathieu negyedik része olvashatatlanul jelenik meg a blogban. Töröltem a bejegyzést, és föltettem még egyszer. Remélem, így már jó lesz. Mivel én idáig is jól láttam a betűket, nem igazán tudom megítélni, hogy sikerült-e bármit is tennem az olvashatóság érdekében. Úgyhogy várom a visszajelzéseket.
Sajnos a következő fejezet idejét még csak megjósolni sem tudom. Villámcsapástól függetlenül is nagyon összejöttek a dolgok, és egyelőre még nem is látom a fényt az alagút végén. Viszont vannak örömteli események is, csak azokat még nem akarom elkiabálni :-)
Mindenkitől kérek még egy kis türelmet, aki továbbra is kitart mellettem a rengeteg problémám, nyavalygásom, késlekedésem ellenére. Ígérem, igyekszem nem visszaélni vele.
Mindenkinek csodás nyarat kívánok (bár az idő nem ezt mutatja, de bizony, nyár van)! Hamarosan jelentkezem az új résszel.

Mathieu - Negyedik rész

2011-07-17T03:00:00.000-07:00

Vágyódom utánad,

Hisz minden gondolatom,

Ott maradt nálad.

S ahogy egyik gondolat,

Keresi a másikat,

Úgy kereslek én is.

Merre vagy?

Négy órával, és három kávéval később, meg kellett állapítanom, hogy beigazolódott a gyanúm. Immár az ágyban feküdtem, és hiába voltam olyan kimerült, hogy úgy éreztem, a csontjaim folyékonnyá válnak, és szirupként folynak a matrac rostjai közé, egyáltalán nem tudtam elaludni. Túl sok minden történt, túl sok dolgot tudtam meg ahhoz, hogy az ólmos fáradtság ellenére aludni tudjak.

Nem egyszerűen nem tetszett mindaz, amit Mathieu elmondott, hanem valósággal halálra rémültem tőle.

Nem sokkal korábban, a nappaliban ülve, végig hallgattam a magyarázatát a különleges képességgel élő emberekről. Többen voltak, mint ahogy számítottam rá. Többen, mint valaha is el tudtam volna képzelni, még ha a legmerészebb verziót tartom is valószínűnek. Ez meglepett, de ami igazán sokkolt az volt, hogy mint egy rossz horrorfilmben, kiderült, hogy csak azért, mert én is közéjük tartozom, akár veszélyben is lehetek.

Felfoghatatlan volt. Nem is tudtam először, mit reagáljak az elhangzottakra.

– Mi a baj? – húzódott közelebb Mathieu. – Nem hiszel nekünk?

Belenéztem a szemébe, és tudtam, hogy minden egyes szava igaz. Csak olyan nehéz volt ennyi mindent feldolgozni egyszerre.

– Dehogynem – sóhajtottam, és az ölembe ejtettem a kezem tehetetlenségemben. – Hogyne hinnék. Csak ez túl sok információ volt, túl rövid idő alatt.

– Megértünk – szólt közbe Vivian. – Bárki így érezne a helyedben.

Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy minél inkább megmagyarázhassam, mi is a bajom.

– Mikor kicsi voltam, azt hittem, velem van valami baj. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy megváltozzak. Azt akartam, hogy elmúljon ez az egész. Csak legyen egyszer vége. Hálás voltam, amikor rájöttem, hogyan tudom uralni. És szörnyű volt ma este szembesülni vele, hogy még sem sikerül minden körülmények között önmagam maradnom.

Láttam, hogy Mathieu nagy levegőt vesz, hogy közbeszóljon. Felemeltem a kezem, hogy megállítsam.

– Kérlek, ne mond azt, hogy ez is én vagyok. Hogy ez a képesség szintén az én részem. Soha nem kértem, hogy így legyen. Én mindig is csak normális akartam lenni.

Összeszorította a száját. Dacosan, szinte már mérgesen. Biztos voltam benne, hogy kitaláltam, mit akart mondani. És abban is, hogy most megbántottam azzal, hogy a másságot, és ezzel őt magát is, nem normálisnak bélyegeztem. Mégis folytattam.

– Ma este megtudtam, hogy nem vagyok egyedül. Mások is megküzdenek azokkal a problémákkal, amikkel én. Tényleg örültem, hogy itt lehetek – néztem bocsánatkérően Vivianre, mert tudtam, hogy hálátlannak tűnök a kifakadásommal. – Felvillanyozott a lehetőség, hogy többet megtudjak ezekről a dolgokról. Talán segítene, hogy elfogadjam azt, ami velem történik, mert Isten a tanúm rá, idáig csak az járt az eszembe, hogy miért pont én? Miért nem valaki más?

Mathieu olyan hirtelen pattant fel mellőlem, hogy ijedten rezzentem össze.

– Épp ez a lényeg. Hogy nem csak te…

– Mathieu! – csattant fel Vivian. – Ezzel nem segítesz.

Ránézett a nőre, azután elfordult, és a kandalló lángjait kezdte bámulni. Idegesen túrt a hajába, majd zavartan megtapogatta a nyakát. A mozdulatban volt valami, ami miatt az a sejtésem támadt, hogy a haja nem rég még hosszabb volt. Sokkal hosszabb.

– Csak megrémültem – mentegetőztem tovább, bár egyre erősödött bennem az érzés, hogy inkább csendben kellene maradnom. – Nem gondoltam, hogy mindez ennyire…

Keresgéltem a legjobb szót. Bonyolult? Összetett? Nagyszabású? Nem volt egyik sem megfelelő.

– Rémisztő – leltem rá végül.

– Akkor hadd meséljek neked valamit – fordult ismét felém sokkal nyugodtabban. – És hidd el, az igazán rémisztő része még csak ezután következik.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – figyelmeztette ismét Vivian.

– Nem tenném, ha nem lennék biztos benne, hogy fontos – nézett rá komolyan, már-már szigorúan.

– Akkor haladjunk lassabban. Ne zúdíts rá mindent egyszerre!

– Sajnálom, de muszáj.

Már nem Viviant nézte, miközben beszélt. Egyenesen tőlem kért bocsánatot valamiért, amit még meg sem tett. Tudtam, hogy oka van az előzetes szabadkozásnak, és nem tévedtem.

Csak ültem, magam elé bámulva, és hallgattam a hihetetlen történetét emberekről, akik legalább olyan csodabogarak voltak, mint én magam, ha nem sokkal rémisztőbbek. Teleportálás, gondolatolvasás, az anyaföld, vagy a tűz irányítása puszta gondolatokkal, az érzelmek manipulálása, és még ki tudja mi minden. Kispályás játékos voltam én ebben a csapatban.

– Oké. Ez így, első hallásra, elég meredek, de azok után, amit a pályaudvaron műveltem, nem hiszem, hogy jogom lenne megítélni mi lehetséges, és mi teljességgel lehetetlen. Viszont még mindig nem tudom, hogy mindennek mi köze van hozzám.

Felálltam, mert úgy éreztem, képtelen vagyok tovább ülve maradni. Megnyugtatott a járkálás. Vagy legalábbis elvonta a figyelmem a kényszerről, hogy sikoltozni kezdjek.

– Régebben volt három barátom – vette át a szót most Vivian. Eddig folyamatosan mosolygott, mióta csak megismertem. Most azonban elkomorult, és ahogy a semmibe révedő, barna szeme elhomályosodott, olyan érzésem támadt, mintha nagyon messze járna. – Ketten közülük testvérek voltak. Andrew és Callum. Valamint egy Kevin nevű fiú. Mi négyen nagyon közel álltunk egymáshoz. Szinte együtt nőttünk fel. A barátságunk egészen addig tartott, amíg Callum meg nem halt, és Kevin el nem tűnt. Ezután Andrew és én nem tartottuk már olyan szorosan a kapcsolatot. Én ide költöztem, ő pedig átvette a szülei által alapított iskola irányítását, és nevelte a három fiút, akit a feleségével fogadtak örökbe. Egészen tavaly télig, évente egyszer, ha beszéltünk. Akkor azonban megjelent itt. Gondjai voltak a fiaival. De ez most nem is lényeges. Ami viszont igen, hogy közben kiderült, elég sok támadás érte a családját. Andrew rájött, hogy van valaki, aki a segítségükre lehet. Egy lány, aki képes kapcsolatot teremteni a szellemekkel. Úgy hitte, csak ő győzheti le azt, aki fenyegette a családot.

– Csakhogy kiderült, hogy a támadások mögött a halottnak hitt testvére, Callum áll, aki valamiképp rájött, hogyan tudja elvenni, és magáévá tenni mások képességét, a tulajdonosuk halála árán. És az által, hogy Andrew bevonta Sashát a dologba, veszélybe sodorta. Ő lett Callum első számú célpontja.

Mathieu hangja rekedt volt az elfojtott indulattól. Mintha iszonyatos mértékű düh tombolt volna benne, amelyet nem engedett szabadjára. Eddig legalábbis.

– Sasha?

A tekintete rám villant. Mintha azzal, hogy én is kimondtam a nevet, egy kaput nyitottam volna ki benne. Az arcán rengeteg érzelem futott át egyszerre. Harag, fájdalom, szomorúság. Nyilvánvaló volt, hogy ezek oka a lány, akiről beszélt.

– Ő az, akiről Andrew azt gondolta, hogy legyőzheti Callumot – válaszolt helyette Vivian.

– És mégis mi oka volt rá, hogy ezt higgye?

– Mikor gyerekek voltunk, élt egy furcsa alak az iskolában. Arnonak hívták. Időnként látomásai voltak, amelyeket lejegyzett, és kiderült, hogy ezek a látomások egy idő után sorra megvalósulnak.

– Jóslatok?

– Igen. Méghozzá félelmetesen pontosak. Csak sajnos elég zavarosak, ezért időbe telik megfejteni őket. Néha csak utólag sikerül.

– A barátaitok esetében hogy történt?

– Óh, ott is szóról szóra beigazolódott minden – nevetett fel keserűen Mathieu. – Sasha legyőzte Callumot, méghozzá az „erő birtokosának” segítségével.

– Az „erő birtokosa”?

– Ephram. Andrew legidősebb fia – magyarázta Vivian, mikor néhány másodperc nyomasztó csend után végkép egyértelművé vált, hogy Mathieu nem hajlandó felvilágosítani.

Volt valami a viselkedésében, ami miatt a nyakamat mertem volna tenni rá, hogy téma nagyon kellemetlenül érinti őt. És elég erős tippem volt arra is, hogy ennek mi az oka.

Vivian észrevehette, hogy milyen gyanakvóan méregetem Mathieu-t.

– Róla is említést tett a jóslat. Csak volt egy kis zavar a kiléte körül. Nem volt egyértelmű elsőre, hogy ki is az „erő birtokosa”. De végül megoldódott.

Vajon miért is gondoltam azt, hogy a végeredménynek Mathieu egyáltalán nem örült?

Ismét mardosni kezdett a féltékenység. Néhány órán belül már másodjára töltött el az érzés, amelynek létezéséről addig még csak nem is tudtam. Bár, ha jól belegondolok, ez az alkalom inkább már a harmadik volt. Hisz már Georgiana kínosan epekedő pillantásai sem hagytak hidegen.

Azután ott volt még az a különleges viszony is, ami Vivianhez fűzte, és ami teljes mértékben testvéri volt ugyan, nem romantikus, mint elsőre hittem, de attól még nem volt kevésbé irigylésre méltó.

Ez most, azonban teljesen más volt. Csak a vak nem láthatta, milyen fontos az a lány Mathieu számára. Ahogy beszélt róla, a testtartása merev volt, és feszült. Ugyanez a feszültség hallatszott ki a hangjából is, és a vágyódás valami után, ami úgy tűnt, nem lehetett az övé.

Úgy éreztem magam, mintha elárultak volna. Még ha nem is volt hozzá semmi jogom, hogy így legyen.

– Még mindig nem értem, miért tartozik mindez rám.

Már szerettem volna nagyon véget vetni ennek a beszélgetésnek. Az este ugyancsak furcsán indult, és csak még egyre furcsább lett. Mathieu berobbant az életembe, és fenekestől felfordította. Most pedig úgy tűnt, hogy még néhányszor újra megkavarja a dolgokat, miközben én csak sodródom az árral, és olyan érzések töltenek el, amelyeket egyáltalán nem találok ismerősnek. Cseppet sem tetszett ez az egész.

– Sasha legyőzte ugyan Callumot, de a holtteste eltűnt. Andrew kutatott utána, de semmit sem sikerült megtudnia. Sem azt, hogy mi lett vele, sem azt, hogy hol élt, mielőtt visszatért volna, és hogy sikerült akkora hatalomra szert tennie. Azután Ivan mutatott valamit, ami…

– Ivan? – vágtam Vivian szavába. Újabb ismeretlen, akinek a történetét végig kell hallgatnom. Miért is? Kezdtem végkép összezavarodni.

– Ivan, Sasha édesapja. Callum ölette meg, hogy ne tudja a lányát megvédeni. De ő mégis megtalálta a módját.

– Az ég szerelmére, hogyan? – hördültem fel. Féltem, hogy nem fog megnyugtatni a válasz.

– Sasha látja a szellemeket, és képes velük kommunikálni, vagy akár felhasználni az energiáikat – magyarázta Mathieu. Már ő is nagyon fáradtnak tűnt. A szája körüli két, keserű vonás árulkodott arról, mennyire szeretne már a beszélgetés végére érni. Isten látja lelkem, én sem szórakoztam jobban.

– Ivan megjelenik, ha a lányának szüksége van rá. Mutatott egy újabb jóslatot Arno könyvében.

Mathieu elvett egy papírlapot a sarokban álló asztalról, és a kezembe nyomta.

Vetettem rá egy pillantást. Úgy nézett ki, mint ha egy ősrégi könyv egyik oldalának szinte olvashatatlan másolata lenne.

„Hol a sasok fészkelnek, a gonosz megbújik. A hűtlen erejét használva, akar uralkodni mindenekfelett. Csak az győzhet ellene, kit a szív irányít. Ha hagyja, hogy a láng felperzselje, véget vethet a harcnak.”

Elolvastam újra, és újra a sorokat, de még mindig nem értettem jobban, mint az első, második, vagy tízedik nekifutásra.

Olyan dolgokat hallottam az elmúlt órák alatt, amiket már önmagukban elég volt megemészteni, egyáltalán nem hiányzott hozzá ez a pár zavaros sor. Épp eléggé meg voltam keveredve már nélkülük is.

Kérdőn néztem Mathieu-re.

– Ezért akartam Eagle Creekbe utazni – bökött a papírlapra. – Úgy gondolom, ott találom meg a választ.

– Mégis, mi alapján jutottál erre a következtetésre? – értetlenkedtem tovább.

– Mióta megtaláltuk a jóslatot, minden várost végigjártam, amelyiknek a nevében szerepel a sas szó, vagy amelyikről bebizonyosodott, hogy köze van magához, a madárhoz. Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, hisz a legvalószínűbb az, hogy ez egy utalás a szövegben a helyre. Már csak Eagle Creek maradt. A te szülőhelyed pedig, azon kívül, hogy az első kritériumnak megfelel, ha jól tudom elég régóta természetvédelmi terület is a fehérfejű réti sasok miatt.

– Világos – rántottam meg a vállam. Nem voltam túl meggyőzött.

– A korábbi helyeken semmire nem jutottam. De most úgy hiszem, végre rátaláltunk a megoldásra.

Olyan jelentőségteljesen nézett rám, hogy úgy éreztem, tudnom kellene, mire gondol. De nem tudtam. Még csak halványlila segédfogalmam sem volt róla, hogy mire célzott.

– Igen? – próbáltam rávenni a folytatásra.

– Te szintén Eagle Creekbe készülsz – felelte türelmetlenül, mintha ezzel már többet árult volna el, mint bárkinek is szükséges a tisztán látáshoz. Sajnos én még mindig nem kapcsoltam.

– Igen, hisz ott lakom.

– És az érzelmekből meríted az erődet. Az vezérel. Ha úgy tetszik, a szív irányít.

Mintha felkapcsoltak volna a fejemben egy lámpát. Végre megvilágosodtam.

Először azt sem tudtam, mit válaszoljak. Csak tátogtam, mint a partra vetett hal, de hang nem jött ki a torkomon.

– Na, nem! – bukott ki belőlem a tiltakozás, mikor ismét képessé váltam a beszédre. – Nem hagyom, hogy belerángass.

– Ha jó a megérzésem, akkor erre nincs is semmi szükség. Nyakig benne vagy már nélkülem is – felelte mogorván.

– Ez nagyon erőltetett. Csak belemagyarázod a sorokba a „megérzéseidet” – formáltam az ujjaimmal idézőjelet a levegőbe.

– Lehet – bólintott. – De lehet, hogy nem. És akkor esélyünk nyílik rá, hogy megtaláljuk, amit keresünk.

– És mi az, amit kerestek? – hangsúlyoztam ki szándékosan a többes szám második személyt, ezzel is jelezve, hogy én továbbra sem tartom magam közéjük valónak. Ezen egy pillanatra mintha meglepődött volna. Azután nagyot sóhajtott. Lemondóan, elkeseredetten. Leült mellém, és megfogta a kezem. Jó volt. Mintha az érintése némi nyugalommal töltött volna el.

– Nézd! Talán tévedek. De perpillanat nagy esély van arra, hogy igazam legyen. Arno jóslatai mindig valóra válnak, és Ivan tud dolgokat, amiket mi nem. Nem véletlenül mutatta meg a jövendölést. És az sem lehetett véletlen, hogy mi összetalálkoztunk. Bármennyire is szeretnék neked mindezekre logikus magyarázatot adni, nem tudok. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nem szabad félvállról vennünk. Holnap beszélek Andrew-val. Hátha okosabbak leszünk. De szerintem jó ötlet, hogy együtt utazzunk el Eagle Creekbe. Nincs semmi veszíteni valód. Ha nem jó a megérzésem, akkor nem történt semmi visszafordíthatatlan. Úgyis oda készültél. És ide bármikor visszajöhetsz, hogy Viviannel beszélj.

Megerősítésért pillantott a nőre, én pedig követtem a tekintetét. Vivian mosolyogva bólogatott, de a mosolya alatt látszott, mennyire feszült.

– Ha viszont igazam van, akkor akár veszélyben is lehetsz – folytatta Mathieu.

– Miért? Csakis ti ismeritek a jóslatot. És még ha más is olvassa, egyáltalán nem biztos, hogy eszébe jutok. Pont én.

– A gonosznak mindig a legerősebb, legnagyobb hatalom kell – válaszolta nagyon komolyan. – Én láttam a te hatalmad. Éreztem. Óriási. És hidd el, ő is érezni fogja. Akár akarod, akár nem. Ha tényleg Eagle Creek az a város, ahol megbújik, akkor lecsap rád, amint megjelensz ott.

Kék szeme olyan komoran csillogott, hogy megborzongtam, és úgy éreztem, bolond lennék, ha nem venném elég komolyan a figyelmeztetését. Még mindig nem tudtam, mit is gondoljak a hallottakról. De abban biztos voltam, hogy hallgatnom kell rá.

Addig néztem, míg a pupillája mélykékből fokozatosan világosabbá, azúrrá, majd egészen áttetsző topázzá vált. Az örvénylő kékség ellenállhatatlan erővel vonzott magához. A keze, ami még mindig ott pihent a karomon, lüktető forróságot sugárzott. Biztos voltam benne, hogy tűzpiros nyoma marad majd a bőrömön.

Szédültem, és éreztem, hogy egyre közelebb dőlök hozzá, de tenni nem tudtam ellene semmit sem. Mintha mágneses mezőbe kerültem volna, és a tekintetén kívül semmi másra nem tudtam figyelni. A testem többé nem én irányítottam.

Meg akartam csókolni. A felismerés csak egyetlen pillanatig volt sokkoló. Soha nem vetemedtem volna ilyesmire korábban. Egyrészt azért, mert még nem találkoztam olyan férfival, akihez ennyire vonzódtam volna. Másrészt azért, mert mindig is tartózkodó voltam. Az udvarlóimmal is. Talán ez volt az oka, hogy nem is akadt belőlük túl sok a múltamban. De most mindennél jobban akartam, hogy megtörténjen.

Mathieu felemelte a kezét, és finoman kisimított egy tincset az arcomból. Az ujjai csiklandozták a bőröm, és az érzés egy sóhajt csalt ki belőlem, annyira jól esett.

A keze lesiklott a nyakamra, majd a tarkómra csúsztatta. Éreztem erős ujjait a hajamba túrni. Magához húzott, és megcsókolt.

A csókja először puha volt, és tapogatózó. Kérdezett. Engedélyt kért. De akkor sem lett volna erőm tiltakozni, ha szándékomban áll. Főleg nem úgy, hogy kettőnk közül én akartam a csókot leginkább. És most, hogy megtörtént, még tovább akartam menni.

Az érintése, erősebbé, határozottabbá vált, a csókja elmélyült. Mintha neki is kevés lett volna mindaz, ami történt. Mintha ő is többre vágyott volna. Sokkal többre. A karja szorítása körülöttem, már szinte fájdalmas volt. De nem bántam. Még közelebb szerettem volna hozzá lenni. Azt akartam, hogy egymáshoz érjen a bőrünk, hogy összeolvadjon a testünk, hogy együtt lélegezzünk, egy ütemre verjen a szívünk.

A felismerés felért egy alapos seggberúgással. Mintha nem is az én fejemben születtek volna a gondolatok. Mintha nem is belőlem fakadt volna ez a kívánság. Ez a legyőzhetetlen sóvárgás. Akár ott a kanapén is odaadtam volna magam neki, ha kéri. Ha nem jut hirtelen eszembe, hol is vagyunk éppen.

Megmerevedtem, ő pedig azonnal reagált. Távolabb húzódott.

Máris megbántam, hogy leállítottam. Azonnal hiányzott a közelsége, a szája érintése, teste forrósága és ereje. És a hiányérzet fájdalmat okozott. De már nem csinálhattam vissza az egészet. A tűz kialudt.

– Vivian – néztem körbe zavartan, mikor rádöbbentem, hogy talán végignézte, amit csinálunk. Épp elég volt feldolgoznom, hogy ilyen egyszerűen Mathieu karjaiba vetettem magam. Nem örültem a gondolatnak, hogy talán még szemtanúja is volt a gyengeségemnek.

– Már rég kiment – felelte, és halványan elmosolyodott.

– Miért van az, hogy én még a nevemet is elfelejtettem, te viszont azt is észrevetted, hogy Vivian felállt, és magunkra hagyott bennünket – nyögtem fel kínlódva.

– Örülök, hogy olyan hatással vagyok rád, hogy egy időre megszűnt számodra a külvilág – nevetett fel, és végigsimított az arcomon.

– Én nem – feleltem, mire a mosoly egy csapásra lehervadt az arcáról.

– Sajnálom – húzódott a kanapé sarkába.

– Nem azt mondtad, hogy Vivian közelében nem működhet egyikünk képessége sem? – szegeztem neki a kérdést.

Magamra haragudtam, amiért elgyengültem, mégis rázúdítottam a frusztrációm. Soha nem veszítettem még így el a fejem. És, hogy most megtörtént, arra csakis egy magyarázatot tudtam.

– Ez így van. A közelében minden képesség elenyész – nézett rám csodálkozva. Nem értette, hová akarok kilyukadni. Azután láttam, mint jut el a tudatáig a felismerés. – Te azt akarod mondani, hogy csak úgy tudtalak megcsókolni, hogy bevetettem ellened az erőmet?

– Nem először fordulna elő.

Az arca egy másodperc tört része alatt változott át kifürkészhetetlen, kőkemény maszkká. A száját vékony vonallá préselte össze, a szemében harag villant.

– Vivian jelenléte mindenféle manipulációt meggátol – vetette oda foghegyről. – Akár itt a szobában van, akár távolabb, de mg ötszáz méteres körzeten belül. Úgyhogy lesz min gondolkodnod elalvás előtt. Jó éjt!

Gyorsabban tűnt el a szobából, mintsem bocsánatot kérhettem volna. És igaza volt. Bőven volt min töprengeni. Alvás helyett.

Mathieu - Harmadik rész

2011-07-10T07:42:00.000-07:00

Merő, eleven vágy a testem,

Folyékony, olvadt tűz a vérem.

Nem gondolkozom, csak érzek,

Átadom magam, szeretlek,

Szemed tüzében elégek.

Beléptünk az ajtón, és kis híján tátva maradt a szám. A ház gyönyörű volt. A nappali kandallójában égett a tűz, és valóban olyan meleg volt, mint amilyennek kívülről látszott. A lángok barátságos, vibráló sárga fénybe vonták a falakat, és a bútorokat.

A padlón egyetlen négyzetcentiméter sem volt, amit ne fedett volna puha szőnyeg. A falakat pedig kikészített szőrmék, és vadásztrófeák borították.

– Hűha! – nyögtem fel. Ez volt minden, amit képes voltam kimondani.

– Komolyan tetszik? – Mathieu szemében visszatükröződtek a táncoló lángnyelvek, ahogy rám nézett. – Az emberek általában elítélik a vadászatot.

– Az esztelen mészárlást én is – válaszoltam. – De a nagyapám vadőr volt, és megtanított arra, hogy van olyan módja is a vadászatnak, ami helyénvaló.

Körbefordultam a nappaliban, és észrevettem a sarokban egy kitömött állatot.

– Bár, ez már kicsit nekem is sok – intettem felé, és le sem tudtam venni a tekintetem a vak üvegszemekről. Mintha egyenesen engem bámultak volna.

– Igazad van – nevetett Mathieu. – Az már tényleg túlzás.

– Nehéz lehetett úgy felnőni, hogy egyedül kellett megbirkóznod egy ismeretlen dologgal – váltott hirtelen témát. – És az alapján, amit mondtál, a nagymamád sem volt túl megértő.

– Vele nem volt semmi baj – rántottam meg a vállam. Lazának szántam a mozdulatot, de az izmaim a feszültségtől azonnal begörcsöltek, és inkább olyan volt, mintha fájdalmaim lennének. – Olyan dologgal kellett megküzdenie, amiről semmit sem tudott.

– Akár csak neked.

– Ez igaz. De ő legalább nem futott el a felelősség elől, mint a szüleim. Próbált segíteni.

– Imával.

– Mindenki azt az eszközt használja, ami a rendelkezésére áll.

– Ebben egyetértünk – felelte nagyon komolyan

– Egészen biztos vagy benne, hogy a barátnőd nem fog neheztelni, amiért idehoztál? – igyekeztem elterelni a figyelmet magamról. A barátnőd szót kicsit kihangsúlyoztam, mire megint nevetni kezdett.

– Nem hinném. Vivian mindig örül a társaságnak. Eléggé egyedül érzi magát. Megyek, megkeresem.

– Várj – kapaszkodtam a karjába, mire megtorpant. – Kérlek, mond meg előre, ha van köztetek valami!

A szemöldökét gúnyosan felvonta a szavaim hallatán. Éreztem, hogy fülig pirulok. Egészen úgy viselkedtem, mintha féltékeny lennék.

– Úgy értem, ha ő is úgy fog reagálni a látványomra, mint Georgiana, akkor nem biztos, hogy meg tudom akadályozni, hogy itt is baj történjen.

A feszültség máris felgyülemlett bennem, fájdalmas csomóba szorítva a gyomromat. Több nyugalomban töltött év után ugyanott voltam, ahonnan elindultam. Rettegtem attól, hogy képtelen leszek kordában tartani a belőlem elszabaduló erőket.

– Ne aggódj – mosolyodott el Mathieu, azzal a szívdöglesztő mosolyával, amitől első perctől fogva az a veszély fenyegetett, hogy nyáladzó idiótává változom a láttán. – Ez nem történhet meg.

Minden további magyarázat nélkül faképnél hagyott. Amíg arra vártam, hogy visszatérjen, a tűz mellé álltam. Jól esett a kandallóból áradó forróság. A meleg ellazított, és most éreztem csak igazán, hogy mennyire fáradt is vagyok.

– Nem hittem volna, hogy megérem, hogy Mathieu egy lányt hozzon ide – hallottam meg egy vidám, kellemes hangot a hátam mögött. Mosolygós, rövid, barnahajú nő állt az ajtófélfának dőlve. Első ránézésre nem sokkal volt idősebb nálam, de ahogy ellökte magát a fától, és közelebb sétált, már jól láttam, hogy barna szeme sarkába szarkalábakat gyűrt az idő, és a folytonos mosoly. És azt is, mennyire mellétrafáltam, mikor azt feltételeztem, Mathieu valamelyik ex barátnője házába hozott.

– Vivian vagyok – nyújtott kezet.

A kézfogása határozott volt, a bőre pedig meleg, míg az én ujjaim még mindig el voltak gémberedve.

– Michela attól tart, hogy nem látod szívesen – jelent meg a háta mögött Mathieu is.

– Viccelsz? – nevetett Vivian, mire a ráncai elmélyültek, de ez roppant jól állt neki. – Mindig örülök a vendégeknek.

– Igen. Ezt mondta Mathieu is – morogtam, csak hogy mondjak valamit. – De tényleg nem akarok gondot okozni.

– Ezt értsd úgy, hogy attól fél, romba dönt valamit. Amit a vasútállomáson művelt, az nem volt épp piskóta – vigyorgott Mathieu.

A lélegzetem elakadt a rémülettől. Épp most kotyogta ki a legféltettebb titkomat, amit őelőtte még soha, senkinek nem árultam el.

– Ne aggódj – kacagott az ijedtségemen. – Vivian előtt lehetsz egészen őszinte.

– Ez így van – felelte Vivian, de ő legalább nem nevetett. – Mathieu biztos említette, hogy vannak mások is, akik hasonlóak hozzád.

– Igen. Sőt demonstrálta is – vetettem szúrós pillantást az említettre, majd egy gyanú kezdett formálódni bennem, ami hamarosan már több volt puszta sejtésnél. – Te is ilyen vagy.

– Igen – helyeselt azonnal. – De az én helyzetem kicsit kirívó.

– Amennyiben?

– Amennyiben különlegességnek számít, hogy Vivian közelében senki nem tudja használni a képességét – felelte Mathieu. – Neki ugyanis ez a specialitása.

Néztem, ahogy átsétál a szobán, és italt tölt magának. Olyan egykedvű volt, mintha teljesen hétköznapi dolgokról beszélgetnénk. Talán neki ez az is volt. Hétköznapi, és megszokott. De nem nekem.

– Igen ez valóban különlegességnek számít – roskadtam le a kanapéra.

–Kérsz te is egy italt? – nézett rám kérdőn Mathieu, miközben a majdnem teli üvegre mutatott. – Úgy nézel ki, mint akire ráfér.

Egyet értettem vele. Rám fért volna egy kis szíverősítő. De nem hittem benne, hogy az alkohol megoldás lenne a problémámra, úgyhogy inkább megráztam a fejem. Megrántotta a vállát, és a saját poharát ismét teletöltötte. Ahogy egy hajtásra kiitta ezt is, abból látszott csak, hogy egyáltalán nem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát.

– Szóval, Michela, nem kell aggódnod, hogy elszabadul az erőd. Ráadásul most mind oltári nyugodtak vagyunk – töltött harmadszorra is.

– Most vigasztalni akarsz?

Megint csak egy vállrándítás volt a válasz.

– Mathieu mondta, hogy idáig senki sem volt melletted, aki elmagyarázhatta volna, mi történik veled – vette át a szót Vivian, épp a legjobb időpontban. Épp kezdett bosszantani Mathieu flegma viselkedése. – És azt is, hogy nem tanulhattad meg megfelelően uralni az adományodat.

Csodálkozva pillantottam rá. Hogy a csudában volt ideje Mathieu-nek ennyi mindent elmondani. Alig pár percre hagyott csak magamra.

– Így van.

– Akkor megmondom, mi legyen. Ma este alaposan kipihened magad. Úgy látom, hogy rád fér. Azután holnap megpróbálok mindent elmagyarázni, amire csak kíváncsi vagy. Gyanítom, hogy rengeteg kérdésed van.

– Nem hiszem, hogy elég lenne rá egy nap – mosolyogtam, hogy leplezzem az idegességem, de én magam is érzetem, milyen savanyú a mosolyom. Nem volt benne egy csepp jókedv sem. Viszont mindennél jobban vágytam arra, hogy végre választ kapjak a kérdéseimre.

– Addig maradsz, ameddig akarsz, már ha nincs semmi halaszthatatlan dolgod. Én szívesen válaszolok minden kérdésedre. – A szavai nagyon őszintén csengettek. – Most telefonálj, hogy a családod ne aggódjon érted! Mathieu pedig holnap mindenképp elutazik, úgyhogy, ha odaadod neki a jegyedet, átírathatja egy másik alkalomra.

– Ez jó ötlet – kotortam elő a táskámból a vonatjegyet.

– Akarod, hogy kimenjünk a szobából, miközben telefonálsz? – sétált a kanapéhoz Mathieu, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki valóban el akarja hagyni a nappalit puszta tapintatosságból.

Sőt. Leült mellém, meglátásom szerint túlságosan is közel, és a karját a hátam mögé rakta a kanapé háttámlájára. Csak egy leheletnyit kellett volna mozdítania rajta, és akár át is ölelhetett volna, ha akar.

– A világért sem akarnék zavarni, miközben a szeretteiddel beszélsz. Talán túlságosan is bizalmas beszélgetés lenne – kacsintott. Nyilvánvaló volt, hogy arra célozgat, először is egy férfit hívnék fel, és az is, mennyire szórakoztatná, ha végighallgathatná a beszélgetést. Hát még az, hogy mennyire feszélyezve érezném magam közben. Ki kellett, hogy ábrándítsam.

– Ne izgasd magad! – nyújtottam felé a jegyet. – Nem fogok telefonálni.

– Miért is?

– Mert nincs kinek.

Dühösebben mondtam ki a szavakat, mint terveztem, de felbosszantott az arroganciája, a gúnyos mosolya, a hatás, amit a gyönyörű kék szeme gyakorolt rám. De leginkább az, hogy a legfájóbb pontomat piszkálta éppen. Az égvilágon senkim sem volt, aki aggódott volna értem, tehát nem kellett telefonálnom. Nem ő tehetett róla, de könnyebb volt rá haragudnom, mint szembenéznem a ténnyel, hogy olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam.

A pillantása megfejthetetlen volt, de a jókedv – ami az imént csillogott benne, miközben arra célozgatott, hogy nem akar zavarni, holott teljesen nyilvánvaló volt, hogy nagyon is ez a szándéka –, teljesen eltűnt belőle. Azért viszont hálás voltam, hogy sajnálatot nem láttam az arcán. Azt nem tudtam volna elviselni.

– Idáig csak rólam beszéltünk – igyekeztem témát váltani, mihamarabb. – És, veled mi a helyzet? Mathieu. A neved alapján azt feltételezem, hogy francia vagy.

– Fogalmam sincs – rántotta meg laza eleganciával a vállát. Soha nem ismertem a szüleimet. Sőt! Egyetlen más rokonomat sem, akitől érdeklődhettem volna a származásom felől. Árvaházban nőttem fel. Mindenki csak Mattinek szólított, de azt senki nem tudta megmondani, hogy ez melyik név becézése. Lehetett Mathias, Matthew, vagy bármi más. Vivian nevezett el Mathieu-nek, mikor tíz évvel ezelőtt megismerkedtünk.

Csaknem üres poharát ráemelte a nőre, aki elgondolkodva figyelt bennünket, de egyetlen szót sem szólt.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen rég óta ismerik egymást. Mathieu nem lehetett több tizenöt évesnél akkor.

– Szóval, akkor neked Vivian tanította meg, hogy kell bánnod a… Hogy is nevezitek ti? Képességeddel?

Felnevetett. A hangjától libabőrös lett a karom. Annyira kellemes volt.

– Nem volt mit tanulnom. Nem lehet véletlenül megbűvölni valakit. De Vivian tényleg nagyon sokat segített.

Rámosolygott a mentorára olyan szívbemarkoló, őszinte csodálattal, amit előtte még nem láttam az arcán. Ez új volt. Láttam incselkedőnek, csábítónak, dühösnek, nemtörődömnek, gúnyosnak. Legtöbbször gúnyosnak. De nem ilyen szeretetteljesnek. Ez volt rá a tökéletes jelző.

Egy csapásra nyilvánvalóvá vált, milyen erős, eltéphetetlen, mélyen gyökerező kötelék van kettőjük között. És életemben először, most én voltam féltékeny.

Amint ez tudatosult bennem, azonnal el is szégyelltem magam. Rég hozzászoktam már a család hiányához. Illetve nem hozzászoktam – hisz az lehetetlen–, csak elfogadtam, hogy egyedül kell boldogulnom. Most mégis iszonyatosan hiányzott annak a lehetősége, hogy valakire én is így tekinthessek. Akiről tudhassam, hogy mindig, minden körülmények között mellettem állna, akivel összekötne a közös titok, a hasonlóság, és egyúttal a különbözőség mindenki mástól.

Egyáltalán nem örültem annak, hogy ilyen érzések kavarogtak bennem. Attól féltem, Vivian lesz féltékeny rám, amiért Mathieu-vel lát, erre én irigyeltem meg azt a kapcsolatot, ami közöttük volt.

– Talán igazad van. Tényleg rám fér a pihenés – álltam fel olyan hirtelen, hogy egy pillanatra megszédültem, de szerencsére hamar visszanyertem az egyensúlyom. Idegességemben hadarni kezdtem. – Nagy szemtelenség lenne, ha megkérdezném, hogy hol alhatok? Bármi megfelel. Egy matrac is akár.

Úgy tűnt sikerült Viviant teljesen meglepnem.

– Ne viccelj már! Van ebben a házban épp elég szoba. De azt hittem, kicsit nehezebb lesz rábeszélni, hogy korán lefeküdj. Gondoltam, már kifúrja az oldalad a kíváncsiság, és mindent azonnal tudni akarsz.

– Akartam is, de a természet úgy tűnik, igyekszik közbeszólni.

Úgy tettem, mintha épp elfojtanék egy ásítást, mintha tényleg a fáradtság akadályozna csak meg a faggatózásban. Valójában nem akartam tovább érezni, hogy egy kívülálló vagyok kettejük mellett.

– Semmi baj – mosolyodott el Vivian melegen. – Holnap is nap lesz. Majd Mathieu megmutatja, hol a szobád.

– Igazság szerint Michela összes holmija úton van valahová, úgyhogy néhány dologra szüksége lenne – tápászkodott fel Mathieu, hogy eleget tegyen Vivian kijelentésének. Úgy tűnt, mintha megártott volna neki az ital. – Hová is tartanak éppen azok a táskák?

Rápillantott a kezében tartott jegyemre, és egy csapásra eltűnt a bárgyú kifejezés az arcáról, amit egy másodperccel korábban az elfogyasztott alkohol számlájára írtam. Feszült lett, aggodalmas, és nagyon figyelmes.

– Valami baj van?

Úgy nézett rám, mintha akkor jött volna csak rá, hogy én is ott állok mellette.

– Te Eagle Creekbe akarsz utazni?

– Igen. Ott lakom.

Egészen megijesztett, ahogy rám bámult.

– Mi a baj?

Idegesen pillantottam Vivianre, hátha tőle választ kapok arra, mi folyik itt. De ő is csak nézett, barna szemeiben megfejthetetlen érzelmek kavarogtak. Biztosan, csak a döbbenetet ismertem fel.

– Jobb lesz, ha visszaülsz – rendelkezett Mathieu és jobbnak láttam engedelmeskedni. Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogom élvezni a következő beszélgetést.

A legromantikusabb történen díja

2011-07-01T23:11:00.000-07:00

A díjakkal mindig bajban vagyok. Nagyon meghatódom, mikor kapok egyet, és természetesen nagyon örülök neki, csak időhiány miatt nagyon kevés blogot van alkalmam követni, ezért sajnos bajban vagyok, ha tovább kell adni.

Most azonban kaptam egy nagyon megtisztelő elismerést Krisssztől, és Amy-től, és kivételesen azonnal tudtam is, hogy kinek fogom továbbítani.

Először is szeretném megköszönni a lányoknak, hogy rám gondoltak. Íme a díj, és a szabályok:

1. Elfogadja a díjat, aki kapja és megköszöni –hisz, mind etikusak vagyunk :-D
2. Közzéteszi a blogján és büszke arra, hogy nem csak egyféleképpen tudunk szerelmesek lenni :-)
3. Leírja, hogy számára milyen volt/van az első nagy szerelem - amire sokan mondják, hogy plátói, de ez nem igaz!
4. Tovább adhatja olyanoknak, akik szerinte tudják, mit jelent az a szerelmes történet, ahol nem csak dúl a láw :-)

Az én első szerelmem az óvodában esett meg, és nem volt egészen plátói, mert egy-egy puszi bizony elcsattant :-) Nagy szerelem volt :-D

És akinek szeretném továbbítani, az Bogár Erika, vagyis Rica Whimsy. Erika történetei mind izgalmasak, lebilincselőek és természetesen romantikusak :-) Egy szóval lenyűgözőek. Mindenkinek szeretném ajánlani őket. Meg van bennük az a plusz, amitől egy sztori rabul ejti az olvasót, hogy utána már szabadon se engedje, egészen a végéig.

Még egyszer köszönöm a díjat, és nemsokára érkezik az új fejezet. Addig is jó olvasgatást a régiek között!

Rose

Mathieu - Második rész

2011-06-28T05:55:00.000-07:00

A forróság elemészt,

Felülír minden józan észt.

Már nem létezik kegyelem.

Belenyugszom, hagyom,

Hogy tégy, amit akarsz énvelem.

– Egy kicsit nehéz. Nem akarom, hogy bolondnak nézz.

Felnéztem a kristálytiszta, csillagos égboltra, mintha onnan akarnám lelesni, hogy is magyarázzam el, hogy mi történt odabent.

Bár még nem volt késő, de télen ilyenkor már teljesen besötétedik. Ahogy most is. A koromfekete ég úgy borult fölénk, mint egy csillagmintás, gyönyörű palást. Az apró, ragyogó fénypontok szikráztak, csillogtak. Annyira tisztán látszottak, hogy biztos lehettem benne, dermesztő hideg lesz hajnalra.

– A miatt ne aggódj, hogy én mit gondolok – válaszolta halkan.

Ránéztem, és valamit láttam az arcán, amit nem tudtam volna megnevezni, de arra késztetett, hogy beszélni kezdjek.

– Már gyerekkoromban is észrevettem, hogy valami nincs rendben velem. Túl nagy hatással voltak rám más emberek érzelmei. Harag, szeretet, gyűlölet, féltékenység, félelem, mindegy, csak minél erősebb legyen.

– Georgiana és James pedig féltékenyek voltak, és dühösek – bólintott. Hamar megértette a lényeget.

– Mikor valaki a közelemben, szabadjára engedte az érzéseit, belőlem is felszabadult valami iszonyatos erő, amit odabent te is láthattál. Néha csak kisebb. Mondjuk leesett egy-egy kép a falról, vagy feldőlt egy váza. De voltak komolyabb dolgok is. Látszólag minden magyarázat nélkül szilánkokra robbant az ablaküveg, vagy az elektromos berendezések elkezdtek szikrázni. Néha még ki is gyulladtak. Rettenetes volt. Folyton attól rettegtem, hogy valakinek baja esik. Ezért egy idő után már egyáltalán nem mentem emberek közé.

– De valami megváltozott ugye?

– Igen. Fokról fokra megtanultam uralkodni rajta, és egy idő után már el tudtam kerülni a „véletlen baleseteket”. Legalábbis egészen idáig azt hittem. Bíztam benne, hogy ha óvatos vagyok, bátran mehetek emberek közé. De úgy látszik, még sem. Ha tudtam volna, hogy ez lesz…

A lelki szemeim előtt felelevenedtek az események. A mindenfelől záporozó törmelékek, a sikoltozó, rémült emberek. Talán megsebesült valaki.

Felálltam, és imbolygó léptekkel a bejárat felé indultam.

– Te meg hová mész? – kapta el a derekamat Mathieu, mielőtt elértem volna az ajtót.

– Meg kell néznem, nem esett-e valakinek baja. Az én hibám, ha valaki megsérült.

– Majd én megnézem. Te csak maradj itt!

Hálásan fogadtam a felajánlást. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy megállnék a lábamon.

Mathieu-nek alig néhány percébe került csak, hogy visszatérjen. Őszintén megkönnyebbültem mikor elmondta, hogy senkinek sem esett bántódása, viszont a berendezést sikerült totálkárosra törnöm.

– Most mihez kezdjek? – A kétségbeesés maga alá temetett, és kénytelen voltam a kezemre hajtanom a fejemet, mert hirtelen szédülni kezdtem. – Soha többé nem mehetek emberek közé. Ez rosszabb volt minden eddiginél. Nem kockáztathatom meg, hogy újra megtörténjen. Legközelebb talán nem lesz ekkora szerencsém. Nem tudnám elviselni, ha kárt tennék valakiben.

Viszont ahhoz sem volt kedvem, hogy visszatérjek a régi életemhez. Élénken élt még az emlékezetemben az a jó néhány év, amelyet bezárkózva töltöttem, mert nem bíztam abban, hogy biztonságos, ha elmegyek otthonról. Nem akartam elölről kezdeni az egészet.

– A családod mit szólt hozzá, mikor kiderült, hogy mi történik veled?

– Még én magam sem tudtam, hogy mi történik velem – nevettem fel keserűen.

– Úgy értem, biztos észrevettek valamit. Nem próbáltak meg segíteni? – vonta fel a szemöldökét.

– Persze – fintorogtam. – Nem lehetett nem észrevenni, hogy valami őrületesen nagy baj van. Csak tudod, a szüleim erre úgy reagáltak, hogy kétségbeesetten elmenekültek a közelemből, mondván, hogy ők ezzel nem tudnak megbirkózni. A nagymamámra bízták a nevelésemet, számára pedig nem létezett olyan probléma, amelyre ne nyújthatott volna megfelelő megoldást az ima.

– Tehát úgy nőttél fel, hogy egyedül kellett megbirkóznod ezzel a képességgel – nem kérdés volt, hanem megállapítás.

Valami nem stimmelt. Túl nyugodtan fogadta a bejelentésemet. Persze, örültem én, hogy nem nevetett ki, vagy nem kezdett el segítségért kiáltozni, amiért egy eszeveszett őrülttel hozta össze a sors, de ez a higgadtság akkor sem volt természetes. Végül is látta, mi történt odabent. Az már magában elég kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy legalább egy kicsit megrémüljön. Ehhez jött még az én hihetetlen magyarázatom, de ő mégis olyan nyugodt volt, mintha csak azt közöltem volna, hogy késik félórát a vonata. Sok embert még az is jobban felidegesített volna.

Néztem az egykedvű, minden érzelemtől mentes arcát, és egyre inkább megbizonyosodtam arról, hogy jó a megérzésem. Valami nagyon nem volt rendben.

– Nem lepődtél meg különösebben – adtam hangot a megállapításomnak, mire most először futott át rajta a várt reakció, a döbbenet. Talán nem gondolta, hogy észre fogom venni.

– Igazad van – ereszkedett le végül mellém a kőpadkára, ahol ültem. – Mivel megbíztál bennem, azt hiszem, illene viszonoznom ezt a bizalmat.

Várakozva néztem rá, de eltelt pár perc, mire ismét beszélni kezdett.

– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, nem te vagy az egyetlen, akinek hasonló problémái vannak, mint neked?

Fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni.

– Hogy érted ezt?

– Vannak mások is, akiknek különleges képességük van.

– Olyan, mint az enyém? – néztem rá elkerekedett szemekkel, és egy pillanatra komolyan elgondolkoztam rajta, hogy melyikünk szavai hangzottak őrültebben.

– Igen. És vannak olyanok is, akiknek egészen más.

– Például? – a hangomból hamar rájöhetett, mi jár a fejemben.

– Hé! Ami veled történt, az elég furcsa, és hajmeresztő. Nem igaz? – Választ sem várva folytatta. – Miért lenne olyan hihetetlen, hogy másokkal is megesett? Vagy ez csak a te kiváltságod?

Úgy tűnt, komolyan megbántódott. Végre kezdett derengeni, hogy mit is értett pontosan az alatt, másoknak is lehet különleges képességük.

– Azért nem borultál ki, mert számodra ez egyáltalán nem idegen, ugye? – A szemén láttam, hogy igazam van. – És te mire vagy képes?

– Semmi ahhoz foghatóra, amit odabent láttam – mosolyodott el, és nem lehetett nem viszonozni a mosolyát. – Az elég ütős volt.

– Ja. – Éreztem, ahogy a mosolyom egyre inkább elhalványul. – Nem igazán kellene most felszállnom egy száguldó vonatra. Nem igaz?

Éreztem, hogy a könnyeim megint kicsordulni készülnek. Mély levegőt vettem, mert ezt mindenáron meg akartam akadályozni. Csak remélni tudtam, hogy sikerülni fog.

– Szerintem is jobb lenne, ha ma este még a városban maradnál – értett velem egyet. – Van hol aludnod?

– Persze. Majd bemegyek egy szállodába. A többi csomagomat feladtam, azok reggelre szépen meg is érkeznek oda, ahová én is készültem. De a kézitáskám szerencsére itt van – csaptam a viharvert, ősrégi darabra, amit még a nagymamámtól kaptam, mikor elköltöztem otthonról.

– Nagyon praktikus – mondta, mikor könnyes szemmel átnyújtotta –, és olyan csúnya, hogy senki nem akarja majd ellopni tőled.

A nagyi soha nem hiányzott még ennyire, mint most. És soha nem kívántam még olyan erősen, hogy igaz legyen a hitvallása, miszerint egy ima mindent megold.

– És te? Elutazol?

Miközben a válaszára vártam, felálltam. Most már biztos voltam benne, hogy megállok a lábamon.

– Ma már én is itt maradok – állt fel ő is. – Gyere! Elviszlek.

– Mivel? – nevettem fel. – Csak azt ne mond, hogy tudsz repülni.

Az arcomról azonnal lehervadt a vigyor, mikor rájöttem, hogy azt tekintve, miről is beszéltünk az imént, még ez sem olyan lehetetlen.

– Ugye nem? – néztem rá rémülten, mire felkacagott.

– A hagyományos módszerre gondoltam. Az autóm itt áll a parkolóban. Úgy terveztem, csak egy napig leszek távol.

– De ha itt az autód, akkor miért akartál vonatra szállni, és miért nem mentél azzal?

– Jobb szeretek vonattal utazni. Kényelmesebb.

Minden további magyarázat nélkül felkapta a táskáját, a puskát ismét a vállára vetette, majd öles léptekkel megindult. Mit tehettem volna? Követtem. Alig néhány méter után azonban földbegyökerezett a lábam. A járda mellett két rendőrautó, és egy mentő fékezett le.

– Mentő? Azt mondtad, nem sérült meg senki sem – sziszegtem Mathieu után.

– És így is van. Valószínű, hogy csak a biztonság kedvéért hívták őket – válaszolta ugyanolyan halkan. – De szerintem inkább kellene aggódnunk a rendőrök miatt. Nem gondolod?

Igaza volt, és ettől még idegesebb lettem.

– Most mit csináljunk?

Hallotta a hangomban a kétségbeesést, mert megállt, és kutató tekintettel felém fordult.

– Nincs semmi baj – mondta, mikor odaértem mellé. – Nem kell aggódnod, nem hagyom, hogy kiderüljön a titkod.

Épp a kinti lámpák fénykörében álltunk, amelyek nappali világosságba borították a járdának azt a részét, amelyre épp vetültek, míg az azon kívül eső rész félhomályban maradt. Jól láttam az arca minden apró részletét, a kék szemeit, ahogy egészen elsötétültek a komoly ígérettől, és tudtam, hogy be fogja tartani.

– Túl ideges vagy. Lazíts, különben a rendőrök tudni fogják, hogy titkolsz előlük valamit – súgta alig hallhatóan. Inkább csak a szájáról olvastam a szavakat.

– Soha nem tudtam színlelni. A nagymamám is mindig mondta, hogy azonnal látja rajtam, ha valami nem helyénvalót követtem el.

– Nem hiszem, hogy te életedben akár egyszer is elkövettél bármi nem helyénvalót – húzódott incselkedő mosolyra az a tökéletes szája. – Te afféle jó kislány vagy, ha nem tévedek. Én majd segítek, hogy kicsit ellazulj.

– Hogyan?

Mire kimondtam a kérdést, már tudtam is a választ. Ám tiltakozni képtelen voltam. Nem tudtam, és nem is akartam.

Néztem, ahogy az arca egyre közelebb kerül hozzám, és végül már csak az örvénylő kék szeme töltötte be az egész látómezőmet. Egyszerűen megbabonázott, képtelen voltam elfordítani róla a szemem, úgyhogy inkább becsuktam.

A szája leheletfinoman ért a számhoz. Nem is voltam benne biztos, hogy valóban érzem, vagy csak képzelem a csókját. Azután az első óvatos érintést követően sokkal határozottabbá, sokkal élettelibbé vált, én pedig elgyengült lábakkal, mozdulatlanul álltam, mintha odaszögeztek volna. Nem hátráltam, nem léptem el előle, még csak a fejem sem fordítottam félre. Pedig egy vadidegennel csókolóztam, akinek még a vezetéknevét sem tudtam, és alig egy órája láttam először. A nagymamám biztos nem dicsért volna meg, ha abban a pillanatban valami csoda folytán megjelenik. Te jó ég! Még én is alig ismertem saját magamra.

Mathieu felsóhajtott. A csomagja hangos puffanással ért földet a lábunk mellett, majd szabaddá váló kezével közelebb húzott magához. A karja a derekam köré fonódott.

A kabátja még mindig rajtam volt, de már egyáltalán nem éreztem szükségét. A forróság elöntött. Ha épp az északi sarkon álltam volna, mínusz ötven fokban, akkor sem éreztem volna a hideget. A vérem forrt, a bőröm szinte lángolt.

Nem tudom, meddig maradtunk volna így, összefonódva, ha nem figyelek fel a tolakodó torokköszörülésre. A hang valahonnan a távolból jött, akár csak a város többi zaja, amik nagyon, nagyon lassan jutottak csak el a tudatomig.

Hirtelen eszembe jutott, hogy nem vagyunk egyedül. Zavartan emeltem fel a fejem, és úgy tűnt, nem csak én szakadtam el egy pillanatra a valóságtól. Mathieu először türelmetlen mormolással tiltakozott a távolság ellen, ami közöttünk keletkezett. Azután, mintha álomból ébredne, kábán nézett rám. A tekintete meglepett volt.

A torokköszörülés megismétlődött, mire egy csapásra magamhoz tértem. Két egyenruhás áll mellettünk. Egy férfi és egy nő.

– Elnézést a zavarásért, de muszáj feltennünk pár kérdést – kezdte a férfi, mikor látta, hogy most már figyelünk rá.

– Semmi gond – fordult meg Mathieu, az iménti elveszettségét merőben meghazudtoló, ragyogó mosollyal, de nem őt nézte, hanem a mellette ácsorgó társát. – Rengeteg időnk lesz még erre.

A hüvelykujjával az oldalamat simogatta, miközben a rendőrhöz beszélt, de a partnerét figyelte. Úgy éreztem magam, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel.

– Menj csak! Majd én kikérdezem ezt a kedves párt – szólalt meg a rendőrnő. Ő sem nézett a férfira, miközben beszélt. A szemét egyetlen pillanatra sem vette le Mathieu-ről.

– Biztos? – kérdezte a másik. Nem tűnt túl meggyőzöttnek.

– Persze. Bízd rám! A többieknek biztos szükségük van rád odabent.

Furcsa volt, ahogy beszélt, vontatottan, természetellenesen. Mintha maga sem lenne biztos a szavakban, amelyeket kimondott. Az arcán viszont nem látszott tétovázás, csak a feltétel nélküli rajongás. Egy pillanatra azt hittem, ismerik egymás Mathieu-vel már korábbról.

– Te tudod – rántotta meg a vállát a rendőr, és elindult a bejárat felé.

Mathieu levette a kezét a derekamról, és egészen közel lépett a rendőrnőhöz. Nem láttam az arcát, de nagyon is jól emlékeztem, hogy milyen érzés volt örvénylő szemébe nézni néhány perce, úgyhogy el tudtam képzelni, mi játszódhat le a nőben. Figyeltem, ahogy a tekintetét le sem veszi róla. Mintha szuggerálnák. Olyan mereven bámulta, hogy még csak nem is pislogott.

– Mi visz egy ilyen gyönyörű lányt egy ilyen férfias pályára? – kérdezte Mathieu. A hangján hallottam, hogy mosolyog. Talán éppen úgy, ahogy az imént énrám. A nő viszonozta, amitől teljesen megváltozott az arca.

Elképedve állapítottam meg, hogy bók egyáltalán nem volt túlzó. Igaz, az imént még egy átlagos, kicsit molett, bájos arcú lány állt előttünk, de a dicsérettől tényleg gyönyörűvé vált. Ahogy kihúzta magát, már látszott, hogy egész csinos, csak az otromba egyenruha nem volt épp a legelőnyösebb viselet a számára. A vastag sapka alól dús, sötétszőke fürtök kanyarogtak elő. Fogadni mertem volna rá, hogy csodaszép hajkorona lapul ott. Az arca kipirult, ami nagyon jól állt neki. Talán a hidegtől volt, de valószínűbb, hogy inkább az elismerő szavaktól. És ahogy mosolygott, kivillantak szép, szabályos fogai.

– Kicsit sietős az utunk. Ugye megérti? – folytatta Mathieu fesztelenül, mire a lány zavartan megnyalta a száját.

– Ki kell kérdeznem magukat – hervadt le egy pillanatra a mosolya.

– Hiszen mi nem tudunk semmit. Még csak bent sem voltunk az épületben. Ugye most elmehetünk? Kérem! Nagyon fontos lenne.

A hangja szinte dorombolt. Én is megborzongtam, ahogy hallgattam, de a rendőrnő egyenesen úgy nézett ki, mint akit megbabonáztak. A tekintetét egyetlen pillanatra sem fordította el Mathieu-ről.

Rádöbbentem, mi történik a szemem előtt. Hogy mi is tulajdonképpen az ő képessége. Épp elcsábította a lányt a puszta tekintetével, csak hogy megkapja, amit akar. Szabad utat, kényelmetlen kérdések nélkül. Mint ahogy velem is tette nem sokkal az előtt.

A disznó.

A beszélgetés többi részét nem hallottam. Meglehetősen fejbekólintott a felismerés. Akkor tértem csak magamhoz, mikor Mathieu megfogta a kezem, és maga után húzott. Ott hagytuk az elbűvölt rendőrnőt a járda szélén. Úgy tűnt, egy ideig még nem lesz önmaga. Bele sem mertem gondolni, hogy fogja érezni magát, ha végre rádöbben, hogy mi is történt, de azért sejtésem volt. Legalább olyan nyomorultul, mint én.

Az autóban hideg volt, és a fűtőventillátor néhány másodpercig csak még hidegebb levegőt fújt az arcomba, amitől már vacogtam. Úgy éreztem, soha többé nem leszek képes felmelegedni. A város fényei szinte elrohantak mellettünk, de fogalmam sem volt, hová is tartunk.

– Jól vagy? – kérdezte Mathieu, és nem tudtam, hogy mit válaszoljak.

Nem. Nem voltam jól. Elveszítettem az önuralmamat, kis híján romba döntve vele a pályaudvart. És mindezt egy olyan férfi miatt, akit alig ismertem. Soha életemben nem vonzódtam még így senkihez sem. De most hagytam, hogy egy idegen megcsókoljon, és magával vigyen, miután végignéztem, hogy milyen könnyedén manipulál egy rendőrt a puszta tekintetével. Nem mellesleg tűrtem, hogy nem sokkal előtte velem tegye ugyanezt. Most már értettem azt a mérhetetlen féltékenységet és haragot is, ami Georgianából áradt. Legszívesebben én is puszta kézzel fojtottam volna meg, miközben a szám még mindig égett a csókjától. Egyáltalán nem voltam jól.

– Megérkeztünk.

A hangja kizökkentett a gondolataimból. Csodálkozva néztem körbe.

Nem tudtam, mikor hagyhattuk végleg hátunk mögött a várost, minden esetre, mikor felocsúdtam, az erdő kellős közepén álltunk. Közel, s távol az egyetlen fényforrás az előttünk lévő, hatalmas faház ablakaiból kiszűrődő világosság volt.

– Hol vagyunk?

– Ez a ház egy barátnőmé – közölte a lehető legnagyobb természetességgel, mire éreztem, hogy a szemöldököm felszalad egészen a homlokom tetejére.

– Barátnődé?

– A neve Vivian. Nagyon rég ismerjük már egymást, és ha a városban vagyok, akkor ez a ház az otthonom. Van még valami kérdésed? Mert akár be is mehetnénk. Megfagyunk idekint.

– Ami azt illeti, lenne még pár.

– Akkor gyere!

Elgondolkodva néztem a meseszép házat a hívogató fényeivel. Elképzeltem, milyen meleg lehet odabent.

– Mi a baj? Csak nem félsz tőlem?

A szavai arra ösztönöztek, hogy ismét a szemébe nézzek, bár az imént – látva mit tett a rendőrnővel –, szilárdan elhatároztam, hogy többé nem teszek ilyet. De most nem láttam benne semmi különlegeset. Csak incselkedett velem.

– Nem.

Mikor kimondtam, már tudtam, hogy nagyon is komolyan gondolom a választ. Nem tetszett, hogy milyen nagy hatással van rám, és az sem, ahogy azt a másik nőt levette a lábáról. De félni egyetlen pillanatig sem féltem tőle. Segített kimászni a bajból. Na, jó. Nagyrészt miatta kerültem pácba, de akkor is kihúzott belőle. Ráadásul többet tudhatott az én furcsa képességemről, mint bárki más, akivel addig találkoztam.

Hirtelen felvillanyozott a gondolat, hogy mások is keresztülmentek már azon, amin én. Mások is küszködtek már valami érthetetlen, idegen dologgal, amit nem tudtak megmagyarázni, de nem is mondhattak el senkinek. Mintha egy csapásra óriási teher gurult volna le a vállamról. Többé már nem voltam egyedül. Idáig mindenre magamtól kellett rájönnöm, de most már talán lesz valaki, akitől kérdezhetek dolgokat, amelyeket nem értek.

– Na, gyere! Ígérem, nem harapok – kuncogott, és már ki is csusszant a kormány mögül. A nyitott ajtón jeges levegő áramlott be az autóba.

– Nem. Te szemmel versz – morogtam, mielőtt követtem volna.